A gyermekek felfalják saját forradalmukat

Rémisztő, hogy a szélső- és populista jobboldal miként vette újra birtokába napjainkban a négy veszélyes fogalmat - vezér, nemzet, ellenség, rendkívüli állapot -, és hogyan próbál meg Európa számára megint egy új rendet kovácsolni, amelyben - Orbán Viktor szavaival - a liberális demokrácia sikertelen időszaka után "a munkaalapú társadalom korszaka" következik. Ezt a társadalmat magától értetődően egy etnikailag egységes nemzetállamként kell elképzelni, amelyben a nemzet egy autentikus kategória, miközben az alkotmányban rögzített szabadságjogok csupán hamis illúziók.

Orbán politikai pályafutása szimbólummá vált; visszájára fordítja a klasszikus klisét, mely szerint a forradalom felfalja a saját gyermekeit, ugyanis ő és mások esetében az ellenkezője történt: a gyermekek falják fel a saját forradalmukat. Az egykori szovjet blokkban a szabadságért harcoló merész diák helyett most egy olyan politikussal van dolgunk, aki a liberalizmussal szemben ugyanúgy gyűlölködve határozza meg a helyzetét, mint egykor Metternich.

Orbán a 2014 júliusában Tusnádfürdőn elhangzott beszéde szerint az autoritárius rendszereket kell követnünk, mert azok képesek a polgárok számára biztosítani a jólétet és a rendet, ugyanakkor "a liberális társadalomszervezési elvekkel, módszerekkel és egyáltalán a társadalom liberális megértésével szakítanunk kell". Ugyanakkor fellép a civil kezdeményezésekkel szemben, mert azokat államellenesnek, a nemzeti egység megbontóinak tartja, amint a multinacionális cégeket is.

Orbán politikai programjának védelmezői megszállottan igyekeznek ellenségeket találni, hogy legyen kik ellen harcolniuk. Az ellenségkép gyártás jellemző a térségre, illetve az erős állam, a hagyományos értékek, a nemzeti szuverenitás dicsőítése a férfias Putyin csodálatával vegyesen, ám Orbán kormánya és "az új alaptörvény" 2011-es bevezetése alapvetően más: a rendszer megváltoztatása. Az alkotmány, a hatalom megosztása és a szabadságjogok lebontásra kerültek, és helyükbe az erős kollektivista állam került, amelynek  mindenekelőtt az a feladata, hogy védelmezze és ápolja a nemzet életterét - Lebensraum.

Emil Durkheim bebizonyította, hogy az emberben benne él a szakralizálás igénye. Szent tisztelet tárgyává válhat a nemzeti örökség, egy politikai intézmény, illetve azok akik ezeket megtestesítik. Orbán kihasználja ezt a szakralitás iránti igényt, és olyan extázist ígér, amely a szabadságot az egységnek való alávetettségként értelmezi. A politikai döntés ebben a rendszerben mindig nemzeti sorskérdés, amiért a politikai vezető egyszemélyben a felelős, éppen ezért a polgároknak alá kell rendelődniük neki már csak azért is, hogy egyáltalán túlélhessenek. A politikai gondolkodás különleges típusáról van szó, amely a mindennapos döntéseket is a rendkívüli helyzetek egymásra következéseként érti, ahol mindig a társadalom léte vagy nem léte a tét. Veszélye éppen a politikai totalitásban van.

A demokráciának éppen azok ellen kell megvédenie magát, akik ilyen  végzetes vezérré kívánnak válni. Ezek a vezérek azt hirdetik, hogy az autentikus lét a politikai egységgel történő összeolvadásban érhető el, és az abszolút szabadságot a totális államnak való engedelmességgel azonosítják, az állam legfontosabb funkcióját pedig a külföldi és belföldi ellenség leleplezésében látják. Láthatóan Közép-Európa lakosai nem rendelkeznek azzal a képességgel, hogy megéreznék a közelgő katasztrófát. Figyelmeztetni kell tehát a veszélyre, és nem várni addig, amíg küszöbeink előtt élettelen emberi testek fognak heverni.


Jirí Pribán esszéjének szerkesztett, befejező része. Az eredeti és teljes írás a Kalligram folyóirat 2015. októberi számában olvasható.