Giovanni Boccaccio még ma is úgy él a köztudatban, mint a középkor végének szabad szájú írója, holott már Szerb Antal felhívta a figyelmet arra, hogy a Dekameronban a szerző éppen hogy illedelmessé tette kora irodalmát. A szabad kifejezés és a papság kigúnyolása a középkor sajátja. A polgári protestáns prüdéria szemszögéből nézve lehetnek csak megbotránkoztatóak ezek a novellák. Valójában csak elvétve akad köztük erotográf írás, többségük szórakoztató történet. Az első kilenc nap történetei többnyire a szexualitás témájában mozognak, azt következetesen azonosítva a szerelemmel, pedig a szereplők csak akarnak egy jó nagyot. Az utolsó, tizedik nap témája azonban a valódi mély-szerelem. Ebből választottam ki és foglaltam össze két történetet. Előzőleg már mindkettőt feldolgozta a szerző Filocolo című művében. A mély-szerelem vizsgálata szempontjából azért fontosak ezek az írások, mert Boccaccio itt olyan közismert témákat dolgozott fel, amik más kultúrákban is ősidők óta ismertek, tehát egy általános emberi tapasztalatról van szó bennük.
Tizedik nap, negyedik novella
Élt Bolognában egy lovag, ki mély-szerelembe esett egy ifjú hölgy iránt, azonban az nem viszonozta érzelmeit, ezért Modenába költözött. Közben a hölgy férjétől áldott állapotba került, ám egy hirtelen rosszullét után úgy tűnt, mintha elhunyt volna, mivel azonban gyermeke még nem lehetett életképes, gyorsan eltemették. A lovag értesülve a dologról a sírbolthoz sietett, hogy legalább halálában megölelhesse azt, kit mindennél jobban szeretett. Átkarolván a holttestet, arcát arcához szorította, megcsókolta, majd a mellét megfogva azt érezte, hogy ver a halott szíve. Sietve hazavitte a tetszhalott nőt, és anyját kérte vegye gondozásba, kinek sikerült is eszméletre keltenie. A csodálkozó hölgynek a lovag mindent elmondott, mire az köszönetet mondott megmentőjének, és az iránta érzett határtalan szerelmére hivatkozva kérte, hogy ne érje szégyen tisztességét, és engedje szépen haza. A lovag azt válaszolta, hogy bármennyire is vágyakozik utána, úgy fog bánni vele, mintha a testvére vagy a lánya lenne, de ha már a mély-szerelem által visszaadta az életét, szeretne kérni egy kis jutalmat, mégpedig azt, hogy egy ideig még itt éljen a házában az anyjával, míg ő Modenában elrendezi ügyeit, majd ezután ünnepség keretében átadja őt férjének. A hölgy beleegyezett a kérésbe, majd rövidesen szült egy egészséges fiúgyereket, ami nagy örömmel töltötte el a lovagot. Ezután eltávozott, majd néhány hónap múlva visszatért és ünnepséget rendezett, ahová hivatalos volt az ifjú hölgy férje is.
A lovag ebéd után felállt az asztaltól és így szólt: "Perzsiában az a szokás, hogy a vendéglátó, ha megakarja tisztelni vendégeit, akkor megmutatja nekik legdrágább kincsét, feleségét, lányát, vagy bármi mást. Most én is ezt fogom tenni, ám még mielőtt elétek tárnám legdrágább kincsem, lenne egy kérdésem hozzátok: ha valakinek beteg lesz a szolgája, és meg sem várva halálát kirakja az útra és otthagyja, ám arra megy valaki, akinek megesik rajta a szíve, hazaviszi, saját költségén meggyógyíttatja, nos akkor az első haragudhat-e a másodikra, ha az nem akarja visszaadni neki szolgáját?" A vendégek miután megtanácskozták az ügyet, a hölgy férjét kérték fel, mondja el véleményüket: "az elsőnek immár semmi jussa a szolgára, hanem az jog szerint a másodiknak jár!" A lovag erre ezt válaszolta: "Szerintem is. Ezek után pedig lássátok legdrágább kincsemet", és bevezette a hölgyet. Elámultak a vendégek, látván mennyire hasonlít az elhunytra, de tudták hogy az nem lehet, hiszen ő meghalt. Kérdezték a lovagot, ki ez a hölgy, mire azt válaszolta, hogy az iménti szolga, majd elmesélte szerelme történetét kezdetétől a mai napig, végül így fejezte be: "A férj ítélete szerint a hölgy jog szerint most már az enyém." Nagy lett erre a csend, amit a lovag tört meg a férjhez fordulva : "íme a feleséged, és íme a fiad, akinek én a keresztapja vagyok, visszaadom néked, mi a tiéd." Az igazi önzetlenségre csak a valódi szerelem képes. A lovag jutalma az lett, hogy a család megbecsült barátja lehetett.
Tizedik nap, ötödik novella
Élt Udinében egy gyönyörű fiatal nő, akibe egy lovag halálosan beleszeretett. Amikor a hölgynek már nagyon terhére volt a szüntelen háborgatás, látva hogy hiába utasítja el a lovagot, az csak nem tágít, az az ötlete támadt, hogy egy teljesíthetetlen kéréssel rázza le magáról. Megüzente hát, hogy betölti vágyát azzal a feltétellel, ha a következő januárban itt a városhoz közel egy májusi kertben vendégül látja. Ha ezt nem teszi meg, akkor egyszer és mindenkorra tűnjön el. A lovag rögtön látta miről van szó, ám feltette magában, megpróbálja akár a lehetetlent is. Talált is egy varázslót aki képes volt erre a csodára. A hölgynek már az invitáláskor rossz előérzete volt, és amikor meglátta a kertet már bánta ígéretét. Kétségbeesését a férj is észrevette, és látva hogy valami baja van, kérdezte annak okát. A hölgy végül kénytelen volt mindent bevallani, mire a férj először dühöngeni kezdett, majd lecsillapodva átgondolta a dolgot, és a félelem a varázslótól arra a döntésre juttatta, hogy megkérje feleségét, most az egyszer adja át testét a lovagnak, de ne a lelkét. A hölgy ezt semmiképpen se akarta megtenni, de férje ráparancsolt, hogy induljon. Amikor megérkezett a lovag igencsak meglepődött, hogy a hölgy tényleg eljött hozzá. Tiszteletteljesen fogadta és arra kérte, hogy mindössze annyi legyen mély-szerelmének jutalma, hogy a hölgy mondaná meg az okát, amiért itt van, mert ez nem rá vall. A fiatal nő megmondta az igazat, hogy férje utasítására jött. A lovag erre azt válaszolta, hogy nem fogja lábbal tiporni sem a nő, sem férje becsületét. Mondjon nevében köszönetet, csak annyi a kérése, ha lehetséges, a hölgy fogadja őt testvéréül és szolgájává. A hölgy e szavakra kimondhatatlanul megörült, és azt felelte, biztos volt benne, hogy egy igazi lovag csakis így tehet, és "ezzel a te nagy lemondásoddal örökre elköteleztél magadnak".