Mentők

Szilvási Endre - Klenk-Sipos Rita: 90 nap a mentők közt. Well Print Kiadó, 2013.


Szubjetív recenzió


Egy határozottan szubjektív képes riportkönyv; olvasom. Egy objektívvel a kézben lehetünk szubjektívek, a jó fotók mindig azok. És Klenk-Sipos Rita fotói nagyon jók. A szöveg viszont, mely beszélgetésnek van álcázva, nem is annyira szubjektív, mint inkább én központú monológ. Fárasztóak a folyamatosan önismétlő mondatok a szerző megpróbáltatásairól. Tudom, szép nőnek lenni megpróbáltatás. Feladat. Fel kell nőni hozzá. A könyv mindemellett érdekes, tanulságos, informatív. Ha nem szakítanák meg minduntalan az önmutogatás képei, izgalmas is lehetne; lebilincselő. Mint az a fejezet, ami a lezuhant mentőhelikopter túlélő orvosának, Hőnyi Péternek az elbeszélését tartalmazza. Szubjektív leírása egy tragédiának, önmutogatás nélkül. Klenk-Sipos Rita láthatóan nincs tisztában a halál fogalmával. A halál azon a határon van túl, ahonnan nincs visszatérés. Ha visszajöttünk, akkor egészen biztos, hogy nem léptük át ezt a határt. Furcsállottam az eutanáziáról kifejtett nézetét, melyben minden nézőpont szerepet kapott, csupán az érintetté nem. A könyv első felében állandó visszatérő elem, hogy a magyarok nem tudják mikor kell mentőt hívni, sok esetben teljesen feleslegesen telefonálnak értük. Ez minden bizonnyal így van, ám van az éremnek egy másik oldala is. Nem igazán akarnak kijönni. No persze nem mindegy, hogy ki és honnan telefonál, mert ez is számít. Érdekes világ a miénk. Később az újraélesztés heroikus feladata áll a középpontban. Láttam már néhány újraélesztést, mind sikertelen volt és egyik sem tartott öt percnél tovább. Igaz, nem mentősök végezték, hanem klinikai orvosok az intenzív osztályon. Más: a Debrecen Plaza előtt elütöttek egy 17 éves lányt. A kiérkező mentősök megpróbálták újra éleszteni, hiába. A helyszínre érkező édesanya nem engedte letakarni, ő folytatta az újraélesztést, orvos lévén tehette. Félóra múlva bevitték a lányt az intenzívre. Amíg kómában volt, mindenki az anyát szidta, mire volt ez jó, kellett ez; ez kellet? Kilenc hónap után a lány magához tért, lassan felépült és leérettségizett. Barátja, aki jelen volt a balesetnél, azóta a férje. (Lásd még ezeket az eseteket is.) Klenk-Sipos Rita örömünkre a tizenötödik fejezetben láthatóan és jól érzékelhetően felnő a feladathoz, igen ez amire végig vártunk, lendületes leírás a valóságról. Semmi bulvár, kevés hős, általános nemtörődömség. Nem a mentőben, a kórházban. A könyv végére világossá válik, hogy a mentők között eltöltött 90 nap alatt a szerző tudásban sokat gazdagodott, és ebből számunkra olvasók számára is sokmindent át tudott adni. A könyv végén életmentő tudásként Hetzman László az újraélesztés alapszabályait ismerteti. Befejezésül még egy történetet mesélek el. Itt történt, ahol most is írok, a könyvtárban. Néhány méterre tőlem egy lány halk, majd egyre hangosabb, hátborzongtató nyüszítésbe kezd. Mindenki dermedten nézi, a borzalom lebénít mindenkit. Ketten végre odasietnek, természetesen nők, mire a lány feláll és szó szerint elhajítja őket. Már Hildegard von Bingen kikelt az ellen, hogy ördögűzéssel gyógyítsák az elmebetegeket, az epilepsziát vagy bármilyen más betegséget, ám tud a negatív energiákról is. Ez az opció mint lehetőség nem könnyíti meg a dolgom. Odalépek a lányhoz (akit se azelőtt, se azóta nem láttam), hogy lefogjam. Ahogy hozzá érek belém markol és irtózatos erővel a falhoz vág. Ez még többször megismétlődött mire letepertem és a földön lefogtam. Az említett két nő ekkor a segítségemre siet. Közben a könyvtár személyzete kihívta a mentőket. A lány láthatóan nincs magánál. Epilepsziás roham - mondják. Az üvegfalon át látom, megérkezett a mentőkocsi. Bejönnek a pultnál kérdik merre? Hátulról intek nekik, néhány szóban elmondom mi történt, ők ellátják majd elviszik a beteget. Az eseményt mintegy harminc ember nézte biztos távolból. Szinte valamennyien orvostanhallgatók voltak.