A nárcizmus akkor válik veszélyessé, amikor az egészséges önértékelést az egoizmus, az empátiát a kíméletlenség, az érzékenységet a sértettség váltja fel, míg végül az egyén önmaga értékét csak mások lenézése által képes megragadni (Reinhard Haller). Egoizmus, kíméletlenség, sértettség, mások leértékelése, mindez a miniszterelnöknek is a jellemzői. Patológiás nárcisztikus személyiség, aki csak abban az emberben lát értéket, aki hasznos a számára. Önértékelése függ nemzete értékelésétől, így azután rendkívül sebezhető, instabil, bizonytalan Én-jét állandóan stabilizálnia kell, amit azzal old meg, hogy önmagát egy szakralizált világ meghosszabbításának tekinti. Patológiás nárcisztikus alkatként soha nem felejt, és soha nem bocsát meg. Megsebzése saját bevallása szerint sorkatonai szolgálata idején történt, azóta kizárólagos célja a bosszú, amit a végletekig növelt népe által okozott megsebzése 2002-ben. Bosszúja most már határtalan, intenzitása évről évre nő. Háborúba fogja vinni népét, erre készíti fel lépésről lépésre, pszichésen a háborúra hangol. Nem kizárólag az erőszak nyelvét beszéli, hanem bizonyos folyamatokat úgy világít meg, hogy a nép maga akarja a háborút. Ezt a háborút az őt megalázó nemzedék gyerekei vívják majd; ez az ő határtalan bosszúja. Mindez nem tudatos, a tudattalan befolyásolja tudatos Én-jét. Séretettsége szégyent hozott számára. A szégyen a személyiséget veszi célba. Amíg a bűn a cselekvésre korlátozódik, addig a szégyen a teljes személyiséget mutatja értéktelennek. Ebből fakad megszégyenülésének traumája. A problémát nem pusztán az esemény jelenti számára, hanem az, ahogyan ezt értelmezi. Orbán Viktor nem kudarcként, hanem egész lényét érő megsemmisítő támadásként élte meg szégyenét. Áldozatnak tekinti önmagát, akinek tiszta és jogos céljait, a nemzet felemelését durván bemocskolták, vagyis a közösségért hozott áldozatát vették semmibe azok, akikért meghozta képzelt áldozatát. Most azonban feltámadott, hogy megítéljen mindeneket. Megalázását egyenlőnek tartja övéi (hívei, barátai) megalázásával. A nárcisztikus személy ugyanis képtelen megkülönböztetni önmagát a világtól. "Ő maga a világ" (Erich Fromm). Saját perspektívája azonos a világ értékével, ami infantilis világszemléletre utal. A gyermekkor jellemzője ez, hiszen a gyermek még nem tudja elkülöníteni a külső realitást a saját Én-jétől, ezért a saját perspektíva egyben a világ értékelésének abszolút mértéke (Jean Piaget). A miniszterelnök jól láthatóan azonosítja magát a nemzettel és az állammal, ezért aki ezt a kettőt kritizálja, az meggyőződése szerint őt támadja személyében. Ugyanakkor ez a sajátos Én-kép felfelé is nyitott, amire az isteni gondviselésre és történelmi küldetésre vonatkozó kijelentései utalnak. A világ így egyetlen ponttá zsugorodik, amelyben az Én-je, a népe, és az Isten összeolvadnak egy unio mystica-vá. A nárcisztikus személyiségzavar a mai világban fel sem tűnik, mivel uralkodó tendencia. Leginkább tetten érhető a nacionalizmusban, az utópisztikus mozgalmakban, a vallásokban, a teljesítményalapú szemléletben, a tudomány világában, és a sportban. Általános jellemzője, hogy az Én/Mi sokkal értékesebb, mint az Ő/Ők. Egy ilyen gondolat társadalmi normává emeléséből levezethető a demokrácia kártékonysága, a társadalmi hierarchiák eleve elrendelt szükségszerűsége, a szakralizált közösség felsőbbrendűsége, és az elitek érinthetetlensége, ugyanakkor ezzel együtt a nemzet elsőbbsége az egyénnel szemben, illetve a vezető elsőbbsége a néppel szemben. A kollektív nárcizmus kollektív sértettséget, azaz kollektív áldozati szerepet jelent. Ezeknek a nemzeteknek, így a magyarnak is jellemzője, hogy más csoportokkal szemben nem mutat empátiát, ugyanúgy ahogy a nárcisztikus személyiség sem ismeri az együttérzést, mert csak magával foglalkozik. Empátiát csak erős személyiség, csak erős nemzet képes érezni. A nárcizmus sajátja, hogy nem tűr áldozati-konkurenciát, vagyis ő a legnagyobb áldozat. Legfőbb jellemzője az identitásnélküliség, vagyis nincs saját identitása, hanem mindig valamely autoritás meghosszabbított Én-jeként létezik és gondolkodik. Ez lehet Isten, vezér, szülő, házastárs, ideológia, nemzet. Az élet korai szakaszát vizsgálva látjuk, hogy ha a gyermek azt tanulja, hogy ő ahogy van nincs rendjén, akkor arra szocializálódik, hogy saját Én-jét feláldozza a külső előírások értelmében (Arno Gruen). A gyerek azonosulva elnyomójával felnőve kompenzációként ő fog elnyomni másokat (Anna Freud, Ferenczi Sándor). Felnőttként a tudattalanba száműzi elnyomatását, ezzel elfolytja a szégyent és a szeretett autoritás bűnösségének tudatát (Gruen). Tudjuk, hogy a miniszterelnök számára gyermekkora az apai megaláztatások ideje volt. (De nemcsak az elnyomás, hanem a szülői kényeztetés, vagyis a szülői akarat hiánya is a saját Én leválást eredményezi.) Az Én áldozattá válása mindig nyomot hagy, különösen ha megtiltották a fájdalom kimutatását. Egy csoport nárcizmusa mindig azzal válik nyilvánvalóvá, hogy a más véleményen lévőket árulóknak tekintik. A nárcizmustól mentes fájdalom, a valódi áldozat soha nem tesz ilyet. Orbán hívei nem látják, hogy szeretett vezérük kihasználja és felhasználja őket.
Irodalom
Agora Zsuzsanna: Áldozatból agresszor. Náci propaganda beszédek történeti-pszichológiai kontextusban. Az áldozat reprezentációi, 291-314. oldal. Kultúratudományi sorozat 2. Szerkesztők: Balogh László Levente - Valastyán Tamás. Debreceni Egyetemi Kiadó, 2016.