A legnagyobb perverzitás

Thomas Bernhard: Wittgenstein unokaöccse. Magvető, 1990.


A Művész urat mindenki ismerte Debrecenben, és mindenki bolondnak tartotta extrém megjelenése és furcsaságai miatt, pedig egyáltalán nem volt hülye. Azt hogy valóságos festőművész, kevesen tudták. Leginkább a villamoson lehetett összefutni vele; századfordulós öltözetben, kesztyűvel és sétapálcával, a hölgyek előtt meghajolva sokszor láttam a kádári Magyarországon. Bosszantani nem volt tanácsos; a belváros és a Nagyerdő megszokott tartozéka volt.

Paul a híres Wittgenstein (Ludwigról Esterházy Péter adhat felvilágosítást), újgazdag fegyvergyárosok leszármazottjának unokaöccse ugyanaz volt Bécs számára, mint a Művész úr Debrecennek. Paul Wittgenstein (nem a zongorista) otthonos volt a művészetekben, különösen a zenében. Ifjú korában bejárta a világot, időnként elmeosztályok kezeltjeként töltötte idejét, filozófus volt mint nagybátyja, és a művészek jó ismerője. Halála után Thomas Bernhard megírta barátságuk történetét, méghozzá kíméletlen őszinteséggel, megrázóan, egy különös emberről és önmagáról. A műben központi szerepe van a zenének, amint életükben is fontos szerepet kapott. Bernhard könyve valódi zenei alkotás, egy matematikai csodát, Mozart Haffner szimfóniáját követi az írói komponálás; igazi mestermű, igazi remekmű! A német nyelvű irodalom goethei vonalába simuló, ugyanakkor modern alkotás.

"Díjat átvenni már önmagában perverzitás, Állami Díjat átvenni a legnagyobb perverzitás." (Paul Wittgenstein) Az átfedések miatt ajánlott párosítani Thomas Bernhard: Díjaim című kötetének olvasásával. Kalligram, 2009.