Hazuglelkűség

A legfőbb ellenvetésem a magyar oktatási rendszerrel szemben az, hogy semmibe veszi az igazmondás parancsolatát. Azt ugyan néha mellékesen megemlítik, hogy nem szabad hazudni, ez azonban teljesen más dolog. A legnagyobb csalásokat elkövetheti valaki anélkül, hogy egyszer is hazudnia kellene. Egyetlen magyar fiatalnak sem tanítják meg, hogy mondja ki az igazságot, mégpedig abból az egyszerű okból, amiért arra sem tanítják, hogy óhajtsa az igazságot. Első elemitől a diplomáig arra tanítják, hogy ne törődjék azzal, egy tény valóban tény-e, hanem csakis azzal, hogy ha úgy adódik felhasználható-e a maga érdekében. Ebből származik a Békemenet közkatonáinak mások számláját gyarapító harcos optimizmusa, képzeletszegény hazafiságuk, amit országunk szempontjából a legrosszabb érdekek mentén vetnek latba. Az átlag magyar ugyanolyan szűklátókörűen foglal állást valamely párt mellett vagy ellen, amint a fociban ennek vagy annak a csapatnak drukkol. A magyarok előtt eltitkolják azt az absztrakt igazságot, hogy egy meccs kimenetele attól függ, hogy mi fog történni, a pártok megítélésében viszont az számít, ami megtörtént vagy éppenséggel ami nem történt meg. Oktatási rendszerünk szerint tehát az igazság szeretete kifejezetten ellenjavalt, amit mi sem bizonyít jobban, mint politikusaink. Van-e ember a bolondokházán kívül, aki komolyan gondolná, hogy politikai elitünket különösebben érdekelné az igazság? A szó legszörnyűbb értelmében nincs bennük igazság! A hazuglelkűség a magyar karakterben olyan hiba, amelyből az igénytelen szellemi élvhajhászás során szükségképpen hajtottak ki a legkülönösebb babonák, hazug legendák és szemfényvesztések.


G. K. Chesterton után szabadon.