Az emberi faj a Homo heidelbergensisből fejlődött ki mintegy 300 ezer évvel ezelőtt, méghozzá a Föld két pontján nagyjában egy időben, északi és déli változatban. A ma élő ember a Homo sapiens sapiens Afrikában, mi vagyunk a déli változat. Az északi változat a Homo sapiens neanderthalensis, Nyugat-Európában, ahol akkoriban igen hideg idő volt, a neandervölgyi ember fejlődésében ehhez alkalmazkodott. A rövid vaskos végtagok a kisebb hőveszteséget szolgálták. A mélyen ülő szemek a kidomborodó szemöldökcsonttal az arc jobb vérellátását szolgálta. Az ember északi változata erős, zömök testalkatú, fehér bőrű volt, többségük szeplős és vörös hajú. (Lásd itt.)
A Homo sapiens sapiens, mintegy 100 ezer éve megkísérelt behatolni Európába, de ez akkor nem sikerült neki, a Homo sapiens neanderthalensis visszaszorította, sőt egy ideig a Közel-Keletet is benépesítette. 50 ezer éve a déli változat fejlődési előnyhöz jutott, elkezdett beszélni, ami az agy fejlődésévek járt együtt, lehetővé téve a tárgyak bonyolult megmunkálását. (Ezt megelőzően a neandervölgyi számított ügyesebb mesterembernek.) 45 ezer éve behatolt Európába, 40 ezer éve már ott volt Európa teljes területén, 30 ezer éve a mai Spanyolország területén elhunyt az utolsó neandervölgyi ember.
Ismerve és számolva az emberi természettel semmi kétségünk sem lehet afelől, hogy az emberi faj déli és északi válfaja keveredett egymással, amit 2010 óta a genetika is igazolni látszik. Milyen nyoma van, van-e nyoma egyáltalán ennek kultúrtörténetünkben? Egy közel 20 ezer éves együttélés nem tűnhet el nyomtalanul. A Homo sapiens sapiens észak-európai népcsoportja körében, a skandináv mitológiában talán ott lappang.
Általában az emberiség mítoszaiban megjelennek olyan értelmes földi élőlények, akik nem emberek, és akik keverednek az emberekkel, ami legtöbbször és leginkább helytelen dolognak van feltüntetve. Ezeket sokféleképpen lehet magyarázni, például régi hősök emlékeként. Ez esetenként igaz, de álláspontunk szerint a skandináv mitológiában szereplő óriások és törpék vonatkozásában ez nem kielégítő magyarázat. Mindenekelőtt tudnunk kell, hogy a mondákban az óriások csak a középkor végén váltak hatalmas méretűekké, eredetileg az átlagos méretű embernél alig nagyobb, vaskos, durvább, kőkorszaki civilizációjú értelmes lényeket jelentettek. A természet részei, ösztönlények, ismereteik formálisak, asszonyaik szépek, vonzóak. A törpéket szintén a középkor végi mondákban említik először apró termetűeknek, korábban egy, az átlagos méretű embernél alig alacsonyabb, fejlett technológiával és művészettel rendelkező, barlangokban élő népet jelentett. A róluk való emlékek igen ősinek tűnnek, egyidősnek az istenhittel. Az óriások viszont az isteneknél is ősibbek, ők maguk váltak istenné, mintegy mondhatni előbb voltak itt. Az óriásokról és törpékről a verses Edda jósnője Gullveiget számol be. Gulliver is az ősi felfogást erősíti meg, de már az új méretekkel színesítve a történetet. Swift műve természetesen egészen másról, saját koráról szól. A mitológia is a sajátjáról: az ősidőkről.
A középkorban még létezett egy embertípus, mely a 16. századra teljesen eltűnt. A korabeli képeken és szobrokon még láthatók jellegzetes vonásai ennek a típusnak. Vajon hasonlóan felfedezhető-e az emberiségbe beolvadt neandervölgyi ember kultúrtörténeti emléke a germán mitológiában?
Hildegard von Bingen (1098-1179) egy egészen egyedülálló magyarázattal állt elő az özönvíz előtti idők kapcsán. Arról van tudomása, hogy az emberek az ősidőkben, nők és férfiak egyaránt "keveredtek és együtt éltek az állatokkal (...) kölcsönösen szerették egymást és ragaszkodtak egymáshoz". A neandervölgyi ember nem tudott beszélni, csak valamely kezdetleges "állati" módon kommunikálni. Hildegard így ír: "akadtak emberek, akik állatmódra viselkedtek, és állati hangokat adtak ki magukból". Voltak azonban olyanok akik "nem voltak hajlandók semmiféle lealjasodásban részt venni, hanem megmaradtak tisztának", akik nem keveredtek állatokkal, nem állatoktól származnak, de ők is bűnösök gyermekei (áteredő bűn). Ők az "Isten fiai", az emberek gyermekei, "mert külsejükben sem voltak elfajzottak, és nem is állatoktól származtak." Ez a keveredés lett a vízözön oka, "ám ma is vannak olyan házi- és vadállatok, amelyek az említett módon, az emberektől emberi természetet örököltek."(Hildegard: Okok és gyógymódok, 75-76. oldal.) Itt láthatóan megjelenik a zoophilia bűne is, de Hildegard tisztában volt azzal, hogy utódok honnan származhatnak. Talán elhalványult ősi emlékek, megromlott szövegek bukkannak fel írásában, a germánság artikus ágának, az őskor homályába vesző ván istenek népének emlékei.
A Klíma és mitológia című írásom részlete.
Lásd még: Kettős lény