Az életről

Amióta az eszemet tudom mindig öregebb akartam lenni annál, ami éppen voltam. Utáltam gyerek lenni, hajszoltam az időt, hogy legyek minél nagyobb, vagyis szabadabb. Mert a gyerekeket idomítják, mint az állatokat saját képükre a felnőttek; ezt hívják nevelésnek. Amikor kiderült, hogy nemcsak húsz évet fogok élni, akkor is hajszoltam az időt, hogy teljen el mihamarabb az élet, továbbra is mindig öregebb akartam lenni annál, ami voltam. Harminc után éreztem, hogy végre nem vagyok annyira fiatal, van élettapasztalatom, már ténylegesen megtudom ítélni a dolgokat. De még mindig öregebb akartam lenni. Azután eljött a negyvenedik életév és éreztem, hogy megérkeztem, ez a férfikor kiteljesedése, a tetőpont. Már mindent tudok és értek, amit képes vagyok tudni és érteni. Azután jött Anna és pusztán azzal, hogy van, a lét új dimenzióit nyitotta meg előttem. Ez nem változtatta meg az előzőeket (engem persze igen), inkább mellé rakott egy új világot. Negyventől tehát már nem hajszoltam az időt, csak megéltem. Már harmincas éveim elején tudtam, hogy ez így lesz, azt, hogy a negyvenes évek a csúcs, és ötvenig azért érdemes élni. Azután tényleg eljött az ötven is. Az ember életében az ötvenes évek az átmenet az öregkorba. Az előzőekhez már semmi nem adódik hozzá, de még nem is veszett el. Lefelé haladsz a csúcsról, de még ott vagy a közelében és az egész tájat belátod. Ott fent még süt a Nap, de előtted a völgyben már sötét van. Minden lépéssel közelebb kerülsz a mélységhez, távolodsz a fénytől. Már rég nem sietteted az időt, de tudod, hogy nem is tartóztathatod. Az öregkor már csak egy karnyújtásnyira van. Már nem vársz semmit csak a halált.