Kedves Natália!

Éppen olvasom új regényedet, azt gondoltam, ha befejeztem megírom véleményem, de tegnap a Magyar Narancsban megjelent kritika arra ösztönzött, hogy most tegyem ezt meg. Előző könyved nagy hatással volt rám és azzal tettem le, hogy alig várom mikor vehetem kézbe a következőt, mert úgy gondoltam, hogy az döntő jelentőségű lesz az életmű tekintetében. Örömmel és izgalommal kezdtem tehát bele a Mi van veletek, semmi? című művedbe. Amíg az előző elsősorban intellektuálisan érintett meg, ez a mostani a szó legszorosabb értelmében szépirodalom. Méghozzá a magyar irodalom legelső/legfelső rétegébe tartozóan. Habár érzem, hogy ez is zenei alkotás, mégis, számomra festményként jelenik meg. Nagymesterek alkotnak ilyen hatalmas lendülettel és biztos kézzel, ugyanakkor a részletek aprólékos kidolgozásával. A kezdés ütközése (valahol ott, ahol az én nagyanyám is felnőtt, és ezért tőle átvéve számomra a Moszkva tér mindig is Széll Kálmán tér volt) felkelti az olvasó érdeklődését, hogy azután fokozatosan megismerve a főszereplők életútját, amihez családtörténeteik is hozzátartoznak, kibomolhasson a cselekmény. Már Az altató szerekről kritikáját sem osztottam, ez a tegnapi viszont kihozott a sodromból. Miért jelentené azt, hogyha nem akciófilmként kezdődik egy regény, akkor az nehézkesen indul! Ami pedig a történetbe beleszőtt közismert események időzavarát illeti, ennek számonkérése olyan, mintha Picasso képeinek hibájául rónánk fel, hogy az nem felel meg mindenben az anatómiai valóságnak. Azok attól még a belső igazság feltárói, amiről az anatómia semmit nem mondhat. Egyszóval nagyszerű alkotásnak tartom legújabb könyvedet, olyan festménynek, ahol a művészt "maga a konstrukció érdekelt"-e. Igazi irodalmi csemege ínyencek számára. Köszönet érte!



Akik még nem olvasták azoknak itt egy kedvcsináló recenzió, illetve a könyvbemutatón készült beszélgetés:

Kocsmalovagok szövetsége