Emlékszel, a múltkor meséltem róla, de akkor nem beszéltem az előjelről. Mert volt, mint Liviusnál is mindig vannak. Még azelőtt, hogy megismertem, két-három évvel korábban találkoztam vele az utcán. Jön szembe egy lány, semmi különös, majd kipukkan a nevetéstől, tudod, ahogy a kamaszok szokták, és akkor hirtelen belém hasít a gondolat, hogy ez a lány megváltoztatja az életem. Nem most, majd egyszer valamikor. Érted? Teljesen váratlan volt. Nincs rá magyarázat. Megérzés. Valamilyen rezonancia, amire rá vagy hangolva. (Én Őrá.) És egyszerre csak fogod az adást. Miért nem mondtam eddig? Mert nem tudtam, hogy ő volt, teljesen el is felejtettem már a dolgot, egészen addig, amíg fel nem ismertem egy régebbi fényképről. Ez megismerkedésünk után egy évvel volt. Akkor beugrott. A történetünk azonban ettől függetlenül zajlott. Ez csak előjel volt, mert előjelek mindig vannak.
Egy tavaszi napon, váratlanul a semmiből megjelentem előtte, és ott a buszmegállóban megvalósult a beszéd nélküli kommunikáció. Ennek már tíz éve. Akkor még kaptam egy évet, az utolsó hónapok egyre lazuló kapcsolatával. Éreztem a kíméletes elválás tapintatát. Utolsó találkozásunkkor (nem tudtam, hogy az) nem bírtam megszólalni. Talán nem is kellett, mert a szerelem önmagáért beszél.
Őrzök magamban egy képet róla, ami azóta megváltozott, hiszen a fiatal lányból felnőtt nő lett. A lényeg, az alapszituáció azonban ugyanaz. Nem légies tündér, hanem a Természet, mint a Napfény, vagy mint éjszaka a csillagos égbolt, nekem elhiheted fenséges látvány. Végtelen nyugalmat áraszt. A mélyben lapuló feszültségek néha feltörnek. Ilyenkor váratlan, de veszélytelen lavinák indulnak, mert vigyáz rá, hogy ne essen bajod. Legalábbis ilyen volt akkor, tapasztalatból beszélek. Soha nem érintettem meg, ilyesmit nem engedtem meg magamnak. Azóta is teljes absztinencia. Mit nem értesz? Ettől lesz a dolog hiteles. A harcot nem magamért, hanem érte vívom. Tudod a szabadság önmagában nem alkotó erő. Határokat kell állítanunk magunk elé, amibe a szabadság beleütközhet. Az ütközésből azután új minőség születik. Ezt hívjuk művészetnek. Arról van szó, hogy a létezés is lehet olyan, mint a művészet.
Találkozni? Nem is tudom. Nekem sokkal jobb érzés kimaradni a dolgokból, mint benne lenni. Az utóbbi időben többször voltunk már látótávolságban, de valahogy soha szemtől szembe. Tizenkét éve ismerem, kilenc éve nem láttam. Az idén lesz harminc, én ötvenkettő. Amióta nem beszéltünk, a fiatal lányból felnőtt nő lett. Új ismeretlen, titokzatos világ. Talán kicsit félelmetes is. De érzem, hogy van bennünk valami közös. Anna vezetéknevében a Fény, a nagyanyáméban (aki nekem az, ami neked az anyád) a Nap. De nem erre gondolok (ez csak véletlen), hanem arra, hogy van kettőnk jellemében valami megegyező, valamiféle párhuzam; nehéz ezt szavakba önteni. Van valami, ami összeköti az ellentéteket. Találkozni? A párhuzamosok a végtelenben találkoznak.
Anna-történetek