A pusztítás

"A pusztítás az én Beatricém." (Mallarmé)

A Francia Forradalom óta a pusztítás az európai kultúra lényege; a régi rend elpusztításáé, melynek pusztulásából egy szebb és jobb új világ születhet. Ez volt a törekvése a jakobinusoknak, kommunistáknak, náciknak egyaránt. Ám a múltat végképp eltörölni kétféleképpen lehet. Destruktív módon, vagyis korlátlan rombolással, illetve Alain Badiou megfogalmazásában (A század, Typotex, 2010) a szubtrakció útján, amely határt szab az elkerülhetetlen pusztításnak. Badiou a probléma megértéséhez mintegy illusztrációként bevonja Malevics művészetét. Kazimir Malevics Kijevben született 1878-ban, majd Párizsban bontakozott ki festészete. Kommunistaként a bolsevik forradalom hírére Moszkvába sietett, ahol 1919-től egyetemi tanár. 1918-ban festette meg világhírű képét: Fehér négyzet fehér alapon, amely ma New Yorkban látható (MoMa). A huszas évek értelmiségellenes hulláma háttérbe szorította Malevicset is. Leningrádba került, ahol megírta híres német nyelvű tanulmányát (A tárgy nélküli világ), majd rövidesen meghalt (1935). A Fehér négyzet fehér alapon című műve a pusztítás csúcsa, a teljesen megtisztított és lecsupaszított alkotás. Malevics eltörölte a színt és a formát, ezzel elpusztítva a festészet régi rendjét. Ez a pusztítás azonban nem destruktív, hanem szubtraktív, nincs eltörölve a festőművészet maga, van kép, ki van állítva, és főként van mondandója. Nem a valóságot, hanem az igazságot ábrázolja, a megfoghatatlan metafizikai lényeget, ami nagyon is valóságos. Egyedül ez a valóságos és nem az ember által gyártott ál-valóság, ami csupán látszat. Malevics minden látszatot és ál-valóságot kitörölt képeiből meghagyva bennük egyedül a lényeget: a létet. A gondolkodás lényege, hogy megszakítja az ismétlődést, és ezzel felszámolja a hagyományt a valóság mint igazság kedvéért.