A kereszténység kulturális hatása sok területen, így a mai nyugati jogrendben is tettenérhető, amit az egyházi törvénykezés alakított ki. A katolikus jog anyajoga az antik római jog, amit a keresztény hittel harmonizáltak. Ilyen például a két tanú aláírásának szükségessége az érvényességhez, ami a Biblia hatása, a római jog ugyanis hét tanút írt elő. Ugyanakkor a kereszténnyé lett népek pogány perjogait (ha volt ilyen, a magyaroknak például nem volt) az Egyház egységesítette.
Az egyházi bíráskodásban a bíró hivatala a hatalmi ágak szétválasztásának középkori példája (Balogh Elemér). A középkorban az emberek magánjogi pereikben szívesebben fordultak egyházi bírósághoz, mert az a világival ellentétben:
- ismerte a költségtérítést
- ismerte a fellebezést, sőt a másodfokú ítéletet még Rómában is meglehetett támadni
- egész Európára kiterjedő joghatósággal rendelkezett
- képzett jogászok vitték az ügyeket
- a hátrányos helyzetűek és szociálisan rászorulók számára a bíró köteles volt ügyvédet kirendelni.
Ezt tudva talán nem meglepő, hogy a 13. században egyes tartományurak csonkítással és teljes vagyonelkobzással fenyegették meg azokat, akik egyházi bíróságokhoz fordulnak.
Az akkori viszonyok között a végrehajtás akár évtizedekig elhúzódhatott, ezért a felek törekedtek a peren kívüli megállapodásra.
A középkori társadalom úgy tekintett az eretnekekre, mint a mai a terroristákra, és akként is viszonyult hozzájuk. A középkor végén alakult meg az inkvizíció, ami egyszerűen nyomozást jelentett. A kínvallatás tilos volt, az csak az újkor kezdetén lett bevezetve. Az egyházi bíróság fellépett a zsidókat érintő jogvitákban is, zsidók és keresztények közötti perekről van szó. E jogsegélyszolgáltatást segítették a zsidókat védelmező privilégiumok is. A protestantizmussal azonban megjelent a vallási türelmetlenség Európában. A középkorban az egyházi bíróság védelme alatt álltak a papok, egyetemi polgárok, keresztesek, utazók (kereskedők, tengerészek, idegenek) mellett a "persona miserabilis" csoportja: elesettek, árvák, özvegyek és a zsidók, más szóval a szociálisan vagy társadalmilag hátrányos helyzetűek.
A női egyenjogúság irányába tett első lépés a nők perképességének megállapítása a házassági perek esetében. Ez már a 13. században megtörtént, ettől kezdve igen rafináltan éltek is a nők ezzel a lehetőséggel. A házasság legfőbb elve a közös, szabadon meghozott akarat a házasságkötésre, ezért a középkorban az uralkodókat leszámítva a szülőknek nem volt beleszólásuk a házasságkötésbe. Az újkorban ez is megváltozott, lásd például Cervantes a Don Quijote második kötetének az elejét, ahol a szerző a mellett áll ki, hogy a házasságnak a szülők döntésén kell múlnia.
A házasságon kívüli nemi élet a középkorban oly általános volt mint ma, nem helyeselték, de az élet velejárójának tartották. A házasságkötés jogi menete elő sem volt írva, egyszerűen összeköltöztek az emberek, és házasoknak számítottak. Amennyiben meggondolták magukat, kérhették a házasság nemlétének kimondását, ami ha nem is mindig, de sokszor megtörtént. A házasságtöréssel szemben rendkívül elnézőek voltak, szemben az újkorral, amikor már halálbüntetés járt érte, nagyjából az 1500-1800 közötti években.
A családon belüli erőszak esetén előfordulhatott a gyors ügyintézés. Egy konkrét eset Bajorországból: a férj augusztus 15-én megverte feleségét, augusztus 25-én volt a tárgyalás, október 1-én az ítélethozatal. Amint utaltunk rá, a katolikus jog nem ismeri a válást, viszont van lehetőség annak megállapítására, hogy a házasság soha nem is jött létre, vagy a különélésre való jogosultság megállapítására (az előző esetben is ez történt). Ilyenkor vagyonelosztás is történt, sőt a nő visszakapta hozományát is. A különélésre indok volt a szegénység is, mert így nem kellett külön háztartást fenntartani.
A középkorban az egyházi bíróságok keresték a humánus megoldásokat. Például Bajorországban egy sekrestyébe betörő és a perselyt kifosztó tolvajt a plébános kérésére a régi pogány jog alapján a kár kilencszeresének megfizetésére kötelezték, miközben az egyházjog halálbüntetést írt elő.