2014. szeptember 29., hétfő

A boldogságról



A boldogságban benne van az örökkévalóság érzete. Fiatal az, aki érzi, hogy létezik körötte tér, amelyben kinyújtózkodhat. A fiatal a halált nem ismerő ember egy végtelen mesében. A boldogság rendszerint múló pillanatokban érkezik el hozzánk, de soha nem pillanatként fogjuk fel, nem igaz, hogy a pillanat kedvéért kell élvezni. Ha így teszünk, elpusztítjuk a boldogságot. Nem valami kellemes érzésre gondolok, hanem a fájdalmas boldogságra, a szerelemre. A szerelmes élvezi a pillanatot, de éppen hogy nem a pillanat kedvéért. A másik miatt élvezi. A szerelmes olyasminek tekinti az ő szerelmét, amely nem érhet véget soha. Ezek a pillanatok örökkévalósággal telítődnek és örömteliek. Ez akkor is így van, ha a szerelem csak amolyan diákszerelem, amit a magunk kedvéért élvezünk. Az igazi szerelem, az örökké tartó, a másikért való szenvedéssel teli boldogság, mert a tüzet nem lehet veszély nélkül érinteni, az mindig éget, átformál és meggyötör bennünket. Nincs szerelmes, aki ne állítaná, hogy szeretné beteljesíteni vágyát, miközben ne állítaná azt is, hogy nem kellene beteljesíteni azt, egész egyszerűen azért, mert érdemtelennek tartja rá magát. Ehhez a boldogsághoz másfajta szellem szükségeltetik, kell hogy legyen benne valami félénkség, valami nem determinált remény, valami kamaszos várakozás. A szenvedélynek tisztaság és egyszerűség a feltétele.


G. K. Chesterton után szabadon.