TGM a szerelemről

Az emberi élet nagyon kietlen lenne, ha pusztán csak gondolatok, kulturális látványok és hasonlók töltenék ki az életet, ezért fontos a szerelem. A romantikus szerelemben szó nincs arról, hogy a felek meghódítanák egymást, ez nem így szokott történni, hanem úgy, hogy a felek egymásba szeretnek. Régen rossz, ha valakinek le kell győzni az ellenállását, mert ha valóban van benne ellenállás, akkor az úgyis visszatér. A hódítás ezért nagyon rossz üzlet. A személyes tapasztalat szükségképpen korlátozott, de rendelkezésünkre áll háromezer év szerelmi lírája és ötszáz év regényirodalma ahhoz, hogy sok mindent tudjunk erről a dologról. A romantikus szerelem egykor egy kis kiváltságos csoportnak volt a sajátos praxisa, a nemességé. A trubadúrköltészet volt az első kifejeződése a romantikus szerelemnek, és ott is alakult ki Provenceban, Franciaországban a 13. században az az eszmehalmaz, ami a romantikus szerelemmel azonos, aminek vannak bizonyos kelta előzményei. Ez általában az arisztokráciának volt a privilégiuma, és a polgári fejlődéssel terjedt ki más társadalmi osztályokra is. Nem arról van szó, hogy az emberek általánosan ne éreztek volna gyöngéd érzelmeket. Erről írt Balázs Béla önéletrajzában, aki szerint a legszebb szerelmes költészet egy magyar népdal: Kaszab István megy a rétre / vele megy a felesége / Én volnék a felesége /  Én mennék vele a rétre. Ez valóban gyönyörű, és szűkszavú. Mutatja a paraszti nép mély megértését, ami teljesen rímel a trubadúrköltészettel, ahol mindig házasemberek voltak szerelmesek másokba, és nem a feleségükbe. A romantikus szerelem és a házasság egybeesése 20. századi fejlemény a kultúrtörténetben. Tehát ez megvolt, és nemcsak lesüllyedt kultúrjavakként, ám egy szűk réteget leszámítva nem volt szokásban a gyakorlata. Ma ez mindenkinek a rendelkezésére áll, a romantikus szerelem és a promiszkuitás egyaránt, de rendkívül kisigényűek lettek az emberek és rettenetesen keveset várnak egymástól, és maguktól egyaránt. Nagyon pesszimisták ebben a tekintetben, könnyen kiegyeznek a boldogtalansággal, könnyen kiegyeznek a nem megfelelő partnerrel, könnyen kiegyeznek még a magánnyal is, könnyen kiegyeznek a nem kívánt promiszkuitással, mert nem találják meg az igazi erotikus boldogságot. A legtöbben lemondanak róla, nagyon kevesen élnek azzal a fantasztikus érzéki szabadsággal, ami rendelkezésünkre áll ma. Meg kell nézni a kor irodalmát, hogy tulajdonképpen mit mondanak egy mai novellában a szerelmes hősök egymásnak? Azt, hogy "gyere", vagy "nem jössz el velem?" Ez borzasztó szerény, iszonyatosan visszafogott, nagyon kisigényű, nagyon pesszimisztikus dolgok. A mai fiatal nemzedék sokkal kedvesebb egymással, mint mi voltunk, puhább, melegebb árnyalatúak ezek a fiú-lány kapcsolatok, ami nagyon jó, de az a rettenetes nagy lobogás, mintha nem volna észlelhető. Mert mi is a szerelem? Nem más, mint a szubjektumnak kulturálisan legszignifikánsabb kibontakozási stratégiája, amely a másik emberben nem pusztán az empirikus partnert és vágycélt keresi, hanem élethazugság nélkül asszociálja őt mindazokkal a dolgokkal, amik erkölcsileg fontosak a számára. És mit akartak a középkori lovagok világgá kiáltani szerelmi bánatukkal? Elpanaszolni, hogy fáj, és megértetni, hogy szép, hogy fáj. Azt, hogy az élet lényege a szerelem.

Kompiláció Tamás Gáspár Miklós interjúiból és előadásaiból.