2. 1989-ben úgy látszott, hogy függetlenül attól, hogy kivel vagyok világnézetileg egy véleményen, attól még lehet, hogy mást gondolok a zenéről, akivel viszont azonos véleményen vagyok a zenéről lehet, hogy mást gondolunk például az Expóról. Azt katasztrofálisnak érzem, hogy egy dobozba összegyűjtik, hogy ha ilyen vagy abból az következik, hogy ilyen és ilyen véleményednek kell lennie ebben meg ebben a dologban. A másikat berakja egy másik dobozba, és aztán ez a kettő engesztelhetetlen ellenfélként lép föl egymás ellen, ahol úgy érezheti mindkét fél, hogy erkölcsi ítéletet gyakorolhat a másik felett, ahol a másik a gonosz, és nekünk van igazunk, és mi vagyunk a jók. Ez a keresztények esetében még szörnyűbb azáltal, hogy ők azt hiszik, az Isten nevében ítélhetnek. Ezt lehet, hogy nem mondják ki, de a személyes gyűlöleteiket és intrikáikat, amiket nem mernek vállalni, mert hogy vállalhatna olyat egy keresztény ember, hogy ő nem szeret; ő ezt a gyűlöletét behelyettesíti az istenítélettel. Ő tulajdonképpen mint az istenítélet képviselője áll oda, és mondja meg a másikról, akit gyűlöl, hogy az miért elvetemült. Ez engem többféle szinten zavar. Zavar a napi politika szintjén is, zavar kulturális szinten azért, mert úgy érzem a józan ész, a mérlegelés, az okos beszéd került veszélybe. Természetesen nekem külön fájdalom az egyházak belekeveredése ebbe a dologba. Egy keresztény ember, mint minden más ember, mint egy normális ember kialakítja a maga politikai nézetét jobb-párton, bal-párton, középen, itt vagy ott, és politizál, és nyilvánvalóan a politizálásában egyrészt egy végső lelkiismereti faktorként ott lesz a kereszténysége, másrészt lesznek egészen konkrét dolgok, amelyekben ő a kereszténységéből következő dolgokat fogja képviselni. Tehát lesz egy általános erkölcsi és lesz egy konkrét állásfoglalása. De eközben van 80-90%, ami nem ide tartozik, hanem egy technikai kérdés. Arról van szó, hogy a kereszténység szívébe egy abszolúte természetfölötti tény áll. Ezt most nem akarom elmondani, mert téríteni nem akarok. De számomra a kereszténység természetfölötti tény. Nem is erkölcs, a kereszténység nem erkölcs. A kereszténységben a bűnösök is ott vannak, az erkölcstelenek is ott vannak. A meghívás ott van a számukra az erkölcsre, én azt nem mondom, hogy a kereszténység összefér az erkölcstelenséggel, de a kereszténység messze több mint erkölcs, ez egy sokkal elementárisabb tény, Pilinszky beszélt erről nagyon sokat. Na most, hogy ebből hol következik erkölcs, hol filozófiai tételek, és aztán valahol egész messze hol következnek bizonyos politikai meggondolások, ez messze visz, és mindig vissza kellene jutni oda, ahol a közepe van. Én az egyház szempontjából azt érzem tragikusnak, hogy nem ezzel a közepével foglalkozik, nem a maga legmagább dolgait teszi rendbe, hanem extravertáltá vált, de ezt most hagyjuk. Senki nem tudta még nekem megmondani, hogy mi az a keresztény politizálás. Azt hallottam kijelenteni, hogy a kereszténység az nem vallás, hanem értékrend. De mi ez a keresztény értékrend, valaki sorolja már föl nekem! Én legalább három dolgot tudok mondani: a kereszténység mindig racionális, mindig a racionalitás pártján volt. Egy olyan vallás, amely Aquinói Tamást és Augustinust kitermelte, annak az irracionalitás mindig idegen volt a kereszténység szellemétől. A másik a szegények iránti részvét, az biztos hogy a kereszténységet mindig jellemezte. Végül a szellemi értékeknek a megbecsülése. Tehát számomra az keresztény párt, mindaz keresztény párt, amely a racionalitást védi, amely a szegényeket megvédi, és amely a szellemet megvédi. Csak ezen tudom lemérni. Ilyen szempontból bármelyik párt lehet keresztény, és teljes értelemben pedig egyik sem. Most az, hogy az embereket bandákba gyűjtsük azon az alapon, hogy ha te keresztény vagy, akkor ebben a pártban van a helyed, ebbe nem tudok bele menni.
Nincs megoldás - konzervatív vs. liberális
3. Van ilyen kronolatria, időimádat, hogy a mai ember más, mint az 500 évvel ezelőtti. Petrarcának van egy nagyon szép mondása, hogy igen mások a hajók, mások a városok, mások a házak ma mint régebben, de az emberek a sebeikkel a bajaikkal ugyanazok. A probléma tehát nem az, hogy a mai korban nem jöhetnek létre tökéletes rendezett zeneművek, vagy hogy a mai ember a lármás világban nem lehet fogékony erre. A probléma másutt van. A kérdés az, hogy a társadalom életében járt utak vannak-e az értékek tekintetében arra, hogy odavigyék az embert a valóság szintjén. A gondolat szintjén pedig az, hogy az emberben felkeltik-e annak az igényét, hogy megbecsülje és ennek megfelelően az életéhez hozzá kösse ezeket az értékeket. Innentől kezdve már nem a zenéről beszélünk, hanem az utóbbi évszázadok alapvető irányváltásáról, a társadalmi egység megbomlásáról, amely az egészséges értékközvetítés egész mechanizmusát megzavarja.
4. Ha azt gondolnánk, hogy ez részemről egy konzervatív szöveg, akkor tévednénk, mert ez egy tragikus szöveg, abban az értelemben, hogy nincs megoldás. Az európai társadalom kényszertársadalom volt, egy lélekkel átjárt kényszertársadalom, amely arra épült, hogy az értékeket megalapozza kényszerrel, majd átlelkiesíti, ezáltal a külső kényszer egy belső indíttatássá válik, amelyet újból és újból levédek a külső kényszerrel, aminek már nem kell mozognia, csak rendkívüli esetekben. Ez a mechanizmus a múlté. Ebben a mechanizmusban sok rossz lehetett, viszont kétségtelenül jó volt benne az, hogy töméntelen értékelemet természetesként adott át a társadalomnak. A társadalom abban a tudatban élt, hogy ezek az értékek, amelyeket vagy betartottak, vagy nem, ez nem jelenti azt, hogy szentek éltek volna a földön, egyáltalán nem. Lényegében közmegegyezés volt az erkölcsi törvény, amelyet többé kevésbé betartottak, és akkor mindenki tudhatta, hogy most nem tartotta be, hogy vétkezett.
5. A társadalomról, a társadalom egész életrendjéről két koncepció, két elképzelés létezik. Az egyik az értékközpontú tradicionális társadalomkép. Ez azt jelenti, hogy az emberiség illetve annak az arra kiképzett csoportjai felelősek azért, hogy az emberiség által kitermelt értékeket, amelyek azáltal válnak az emberiség értékeivé, hogy túlmutatnak az emberiségen, tehát nem az emberiség önkényesen kialakított értékeit képviselik, hanem valahol az életnek, a kozmosznak, a vallásnak (mindenki választhat a saját értékrendje szerinti kifejezést), tehát ezzel kötik össze az emberiséget. Ezek a felelős írástudók tanították az embereket egyfolytában arra, hogy ezeket miként tegyék magukévá. Tették mindezt abban a tudatban, hogy ezzel nem a saját hatalmukat, a saját befolyásukat növelik, hanem az embertársaik egészséges kibontakozásához járulnak hozzá.
6. A másik szélső álláspont az, hogy nekem ember ne mondja meg, hogy nekem mik az értékek, majd azt én megmondom saját magamnak. Végső soron a liberalizmusnak, most a szó tiszta értelmében a liberalizmusnak (nemcsak politikai értelmében beszélek a liberalizmusról) egy megfogalmazhatósága merül fel, ahol az ember autonóm abban, hogy a maga értékrendjét és életrendjét meghatározza mindaddig, amíg ezzel nem kerül összetűzésbe a többi emberrel.
7. És itt van a döntő nehézség az első magatartással kapcsolatban, hogy az önmessiásoknak terrorjától szinte lehetetlen ebben a koncepcióban megszabadulni. Nem beszélve arról, hogy milyen módon lehet valakit rávenni arra, hogy a másik ember értékítéletét elfogadja. De ha erre nem is gondolunk, akkor is óriási a veszély a tekintetben, hogy kinevezik magukat az érték őreinek, hordozóinak, védelmezőinek emberek vagy embercsoportok, és rákényszerítik akaratukat a többiekre.
8. A másik oldalon a liberalizmus erőterében teljesen nyilvánvaló, hogy mint egyénileg megszerezhető érték, semmi sincs veszélyben. Senkit se kényszerítenek arra, hogy a diszkóba járjon. Ameddig van járhat hangversenyre, legfeljebb az a veszély merülhet föl, hogy már csak tízen vannak, és pont őnekik nincs arra pénzük, hogy őértük fönntartsanak egy koncerttermet. Egy zenekultúrát egészében nem lehet fönntartani, ha az nem egy kollektív zenekultúra. Ha valaki a tiszta beszédet értéknek tartja, akkor őt nem lehet arra kényszeríteni, hogy káromkodjon, de el kell tűrnie azt, hogy az utcán minden lépésben trágárságba ütközik, tehát a tiszta beszéd a maga igazában csak kollektív értékként létezik. A liberalizmus valójában a kényszer kérdése körül forog, és nem akörül, hogy valami jó vagy rossz, helyes vagy nem helyes, hanem hogy kényszeríthető e a helyesre. Ekörül forog az egész liberalizmus, a kényszeríthetőség kérdése körül forog, és nem az értékek körül. Lehetséges, hogy egy liberális ugyanazokat az eszményeket vallja, mint egy konzervatív azzal az egyetlen különbséggel, hogy ő azt mondja ez az én értékrendem, és nem megyek rendőrért, ha ezt a másik ember megszegi. A konzervatív ha következetes akar lenni azt mondja, én ugyanabba hiszek amibe te, de ha egy harmadik nem ebben hisz, akkor nekem vannak eszközeim rá, hogy őt kényszerítsem arra, hogy magáévá tegye azt. Ez a döntő különbség.
9. Viszont ha nincs kényszer, akkor mindig az egyén szintjén maradnak ezek az értékek. Semmi garancia arra, hogy a kollektívum mint kollektívum abban részt vegyen, abban részesüljön. Ezáltal maga az érték elveszti mindazokat a dimenzióit és életformáit, amelyeket csak kollektív módon lehet megélni. Ahhoz, hogy a társadalom normálisan éljen összeférhetetlen, összebékíthetetlen két dolgot kell egyszerre megélnie, amely harmonikusan soha össze nem simulhat, azért nem mert a jóra kényszeríteni nem lehet az embereket, viszont nincs jó kényszer nélkül. Az életünkben sok olyan van, amiket úgy fogunk föl, hogy ezek ellentétek, amelyeket szintézisbe kell egymással hozni, és vannak ellentétek, amiket nem lehet egymással szintézisbe hozni, hanem mindkettőt száz százalékban meg kell szenvedni, és ez tipikusan ilyen. Nekünk száz százalékig meg kell szenvedni azt, hogy az értékek mellett való elkötelezettség nem lehet egyéni. Én nem hiszek abban az értékben, hogyha én belenyugszom abba, hogy az csak nekem beszél. Ha én hiszek az értékbe, akkor azt idézőjelben rá akarom kényszeríteni mindenkire. Ez egy százszázalékos értékkonzervativizmus. Ugyanakkor a másik oldalon száz százalékig tudnom kell azt, hogy valakinek a lelkiismeretét nem terhelhetem meg kényszerrel bizonyos dolgokban, azt át kell utalnom egy másik ítélőszéke elé. Ez egy százszázalékos liberalizmus. Az ember mind a kettőt ugyanazzal az intenzitással éli végig, tudva, hogy nincs a kettőt között kompromisszum igazából, nincs a kettőnek szintézise, hanem van az élet, ahol az ember mindkettőt hordozza, és felszisszen, amikor az egyiket sérelem éri. És ezt így fogjuk most már az utolsó ítéletig végigvinni.