2013. szeptember 27-én a Debreceni Egyetem Igazságügyi Orvostani Intézete interdiszciplináris fórumot tartott az eutanázia témakörében. A megváltozott körülmények, úgymint az orvostudomány fejlődése és a kulturális változás időszerűvé tették a téma megvitatását. Mára gyakorlatilag eltűnt a halálba kísérés családi és társadalmi hagyománya, új pedig nem alakult ki, miközben az orvosok a "végtelenségig" életben tudják tartani testünket. Két előadást emelnék ki a nap programjából.
Krompecher Tamás a Lausanne-i Egyetem igazságügyi orvostani intézetének professzora az eutanázia svájci gyakorlatát ismertette, ahol nonprofit szervezetek önkéntes szakértői adnak engedélyt az öngyilkossághoz, amihez szigorú feltételek megléte esetén minden állampolgárnak joga van. Az orvosi leletek alapos áttanulmányozása és a kérelmezővel történő akár többszöri mélyinterjú után születhet döntés. 2012-ben a kérelmek mindössze 22%-át hagyták jóvá, 78%-át elutasították. A dolog azonban ezzel nem fejeződik be, ugyanis a halál beállta után minden esetben ügyészi és igazságügyi orvosi vizsgálat indul, és ha az öngyilkosság engedélyezése jogtalannak bizonyul, bírósági feljelentéssel végződik, ami eddig egy esetben fordult elő. Ez tehát a közvetlen eutanázia jogi garanciákkal jól körülhatárolt svájci gyakorlata.
Ferencz Árpád református teológus az eutanázia ókori jelentéstartalmát tárta fel, ami véleménye szerint a középkorban tabu témává vált, és csak a reformációnak köszönhetően kerülhetett ismét a felszínre. Meglátása szerint a katolikus egyház az életet mindenek felett állónak tekinti, ezért utasítja el az eutanáziát. Kijelentésével nemcsak azt állította, hogy ő nem tekinti az életet mindenek felett állónak, hanem az eutanáziával kapcsolatos katolikus tanítás félreértéséről is tanúbizonyságot tett. A Katolikus Egyház Katekizmusa szerint ugyanis indokolt lehet "a költséges, veszélyes, rendkívüli vagy a várt eredményhez képest aránytalan beavatkozás abbahagyása (...), így az ember nem a halált idézi elő, hanem elfogadja, hogy nem tudja megakadályozni. A döntést a betegnek kell meghoznia" vagy ha erre nem képes, akkor a jogilag illetékeseknek. (KEK, 2278.) Ez végeredményben a közvetett eutanázia egyházi jóváhagyását jelenti. A katekizmus azt is hangsúlyozza, hogy a szenvedést abban az esetben is csökkenteni kell, ha az megrövidíti az életet. A fájdalomcsillapító szerek által előrehozott halál ebben az esetben nem cél, és nem is eszköz.
Ferencz Árpád másik meglátása az volt, hogy a katolikus egyház nem vagy csak a legfelső fórumon foglalkozik az eutanáziával. Ferencznek a katolikus egyház kritikáján keresztül kibontott nézete a valós helyzet nemismerésén alapul. Amerikai kórházak kérdést intéztek a Hittani Kongregációhoz mint legfelső fórumhoz azzal kapcsolatban, hogy a visszafordíthatatlan kómában lévő betegeket szükséges-e mindvégig életben tartani, mire azt a választ kapták, hogy "a kérdést a helyszínen kell megválaszolni, mi nem vagyunk abban a helyzetben, hogy teljes bizonyossággal felelhetnénk." (Joseph Ratzinger: A Föld Sója, 79. oldal. Szent István Társulat, 1997.)
A közvetlen eutanáziát, mint öngyilkosságot a katolikus egyház nem tekinti súlyos véteknek, mivel erkölcsi megítélését a szenvedéstől való félelem határozza meg. (KEK, 1735. illetve 2282.) A problémát a társadalmi elvárás megjelenésében látom, az öngyilkossági kérelmek benyújtásának társadalmi igényében az öregek és fogyatékosokkal szemben, akik még minőségi életet élhetnének, ám a közgondolkodás hatására az eutanáziát választják. Kérdés, hogy az engedélyt megadók képesek-e ellent állni egy esetleges társadalmi és/vagy állami nyomásnak. Nem mellékes a politika beleszólása sem az egyén legbensőbb személyes ügyébe; bármilyen irányba.
Nem világnézeti harcra, hanem értő meg-, illetve kibeszélésekre van szükség, mint amilyen ez a debreceni fórum is volt, és ami alább a belgiumi helyzetről szóló videón is látható.