A szájmaszkról

Érdekes írás jelent meg a Qubit oldalán, amely a szájmaszk körül kialakult nézeteket filozófiai szempontból vizsgálja. A felütés természetesen szakmai, bármiféle filozófiai álláspont csak abból indulhat ki. Eszerint "a WHO épp érvényben lévő állásfoglalása szerint [a természettudományos álláspontok természetükből adódóan változnak] a maszkviselés lassítja a vírus terjedését, és valamilyen szinten a maszkviselőt is megóvja attól, hogy elkaphassa a betegséget." Ebben minden benne van, láthatólag túl sokat nem változott a helyzet, a szakma szerint a maszkviselés lassítja, de nem állítja meg a járványt, illetve még egy kis védelmet is biztosít "valamilyen szinten". Nyilvánvaló, hogy a kettő összetartozik, egy és ugyanazon dolog két oldaláról van szó. A cikk ezután a maszkellenzőket veszi sorra, és nagyon helyesen megállapítja, hogy egyáltalán nem egységes táborról van szó, hanem egy eléggé eklektikus halmazról, akik egymástól teljesen különböző okokból ellenzik a maszk használatát. Ez azért roppant fontos megállapítás, mert a maszk szükségességét felismerők között vannak néhányan akik homogén tömegként kezelik őket, és az egyébként magukat demokratikusnak tartók között is vannak, akik ebben a kérdésben tökéletesen fasisztoid hangot ütnek meg, nagyjából egy keretlegény színvonalán. Legalábbis a retorikát illetően semmi különbség sincs köztük, meg a trumpista maszkellenzők között. Ez különösen igazságtalan azokkal szemben, akiknél mentálisan okoz nehézséget a maszkhasználat, pánikbetegség lép fel a használatától. Nem arról van szó, hogy ne buzdítsunk a maszkhasználatra, amit sokan felelősségteljesen meg is tesznek, hanem a szélsőséges indulatokról. A maszkahasználatot, amit azt Pandémia című írásomban is említettem, politikai kérdésként kezelik. A maszkhasználat fontos megelőzési eszköz, de nem a legfontosabb, mert az a távolságtartás. A politika viszont egy recessziótól féltve a hatalmát azt mondja, hogy a jövőben a maszk helyettesíti a lezárásokat, ezért az emberek ugyanúgy élnek mint a járvány előtt, csak jobb esetben maszkban vannak. Az eredményt látjuk. Ahol ugyanis a vírus jelen van, ott jól láthatóan a maszk és a fertőtlenítés önmagában nem állítja meg a járványt, különösen, ha maszkot csak a boltban hordjuk. A legfontosabb megelőző eszköz tehát a távolságtartás, ami még nem karantén, hanem önmérséklet a társas viselkedésben. Ezt semmilyen maszk sem helyettesíti. A Qubit cikke bemutatja azokat a filozófiai érveket, amelyek cáfolják a maszkellenesség nézeteit, ugyanakkor pszichológiai szempontból is érinti a kérdést. Az persze nem érv, hogy a többség helyesli a maszkhasználatot, mert az akkor is helyes volna, ha a többség ellenezné. Az írás egy pszichológiai tanulmányra hivatkozik, miszerint maszkban az emberek vonzóbbak mint nélküle, még akkor is, ha egyébként is vonzóak. Ennek több lehetséges okát is feltárja a tanulmány, tény hogy a maszk mint öltözködés valóban kiválthatja ezt a hatást. A ruha eltakarta terület mint titok kelti fel az érdeklődést, a megismerés utáni vágyat. A nők a legkülönfélébb kultúrákban alkalmazták és alkalmazzák ezt a hatást. A népmesék világából sem ismeretlen ez, a lefátyolozott hölgy vagy a sisakban lévő lovag esetében. Ráadásul jóval fiatalabbnak tűnik így az ember. Ez az a pont tehát, ahol a maszkhasználat megvetheti a lábát, és akár tartósan megmaradhat az emberi kultúrában.

A Qubit cikke

Esterházy-Szüts-Presser

Szüts Miklós készített a képeiből egy kicsi könyvet Esterházy Péter részére, ami megihlette az írót. Felötlött benne Michelangelo Antonioni Nagyítás című filmje; a képeket nézve a részletek kinagyított értelme világlik meg. Esterházy szövege és Szüts képei alkotnak egy könyvet, ahol a könyv maga nem kép és nem szöveg, egyik sem illusztráció a másikhoz, hanem a kettő együtt alkot egy speciális nyelvet erre az egyszeri alkalomra. Megjelenése után Presser Gábort megérintette a mű különös atmoszférája, és kísérletképpen zenét próbált írni hozzá. Az elkészült anyagot Esterházy is meghallgatta, majd rövidesen meghalt, rá nemsokkal Somló Tamás is, Presser sokáig nem tudott hozzányúlni. A közelmúltban azután újra elővette és dolgozott rajta valamelyest, de nagyrészt hagyta a korábbi változatban, hogy az első benyomások hatása megmaradjon. Végül Esterházy születésének hetvenedik évfordulóján közzétette. Presser a teljes művet el ének-beszéli a számunkra, miközben Szüts képeit láthatjuk. A műhöz méltó zenei aláfestés, az előadás egy interpretáció, egy értelmezés, ami értékelésem szerint közelebb visz a könyv üzenetéhez.

Három nagyszerű művész munkáját kapjuk ajándékba ebben a videóban. A hangjáték 2015 decemberében íródott. A felvétel 2020 márciusában készült. Ha van 43 perced hallgasd meg!

Ének és zene: Presser Gábor
Szöveg: Esterházy Péter
Kép: Szüts Miklós

Esterházy a bűnös

Esterházy - regény, irodalom, demokrácia

Ezredvégi beszélgetések, 1992 - Esterházy Péter


Regény

1. Én nem keverném bele az égieket ebbe, mert az nyegle volna, de az biztos, hogy bizonyos szövegeken utólag lehet látni, hogy kicsit jobbak, mint az ember maga. Sőt az eleve úgy van, ha egy könyvben csak annyi van, amennyit az ember bele tesz, akkor baj van. Egy jó könyvbe valami még valahogy belekerül. Most nem arról beszélek, hogy az én könyveimben benne van vagy sem. Van egy elvégzendő feladat, ami ezt meg ezt kell jelenti, ezt meg ezt kell hozzá elolvasni, ezt meg ezt kell hozzá tudni, és ezeket a dolgokat kell kapcsolatba hozni egymással. Ebből adódik egyfajta munka. Ez a munka egy ideig végtelennek tűnik. Ezt a végtelenséget kezdi az ember csinálni. Van egy pillanat, amikor az emberben létrejön a telítettségnek egy érzete, amikor azt mondja, hogy ezt a részt már nem érdemes megnézni, mert ettől a dolog már nem lesz jobb. Ez az érzés a tehetség, mert erre már logikusan nincs magyarázat. Ez arányosan nehéz azzal, hogy nem tudjuk meghatározni mi a regény, mert nincsenek határai, pontosabban, amikor csinálod akkor definiálod magát a dolgot is, ezért minden új regénnyel a regény műfaja is definiálódik.


Irodalom

2. Valóban valaminek a végére értünk. Nem nagyon pontatlan, ha ezt a művészetet a középkor művészetének mondjuk, és akkor eszünkbe jut Susan Sontag mondata, hogy nem irodalmi kultúrában élünk már. Valóban átstrukturálódik a kultúra, valami mássá kezd válni. Ebből a másból sok jót még nem látok, csak a másságát látom, mert a klipeket látom, vagy a képbombázást látom, és akkor azt kell mondanom, hogy ez nem az a művészet, mint a Flaubert-é.

3. Itt valami kettős ostobaságban létezünk, egyfelől nincs semmiféle félelmünk a nyugati őrjöngéssel szembe, illetve ami szembe tehető az ez a buta differenciálatlan rizsa, hogy ez kultúrmocsok, amivel szembe egy nemlétező dolgot helyeznek, egy elmúlt dolgot, ami még rosszabb mert ahhoz nem lehet kapcsolódni, viszont akkor úgymond védekezni sem kell. Egyszerre vagyunk kitéve egy posztmodern linkségnek, és egy nagyon konzervatív otromba ostobaságnak.

4. Ahhoz a mondathoz, hogy magyar vagyok, vagy román vagyok, vagy szlovák vagyok, nem kell irodalom. Ehhez a mondathoz egy bürokrata kell meg egy pecsét. Vagy egy határőr, vagy egy hadsereg. Az irodalom ahhoz a mondathoz kell, hogy én minden vagyok. Triviális módon magyar, persze. De csak magyarnak lenni az hihetetlen szánalmas.


Demokrácia

5. A demokrácia egy dolgot jelent, azt hogy egyedül nem lehet jót akarni. Ezt jelenti a demokrácia. Ez egy fantasztikusan nagy fölismerés, hogy hiába stimmel minden, tehát megnézem mik az alapelvek, mit akarok, mit akarok elérni, ha azt egyedül akarom, abból csak rossz származhat. Ezért találták ki a pluralista társadalmat, ezért van az országgyűlés, tehát az ellenzék nem azért van, hogy izgalmasabbá tegye a szavazást, hogy ne legyen olyan pinfa dolog, hogy 99,9%, hanem legyen 72%, hanem bizony az ellenzék azért van, hogy korlátozza az én hatalmamat. Ezért van! Na most az ember nem szereti, ha a hatalmát korlátozzák, ezt nem is kell elvárni senkitől, hogy ezt szeresse. De a demokrata lelkületű ember belül tudja, hogy ez így jól van, hogy ennek így kell lennie, hogy ez az ő érdekében is van. Ez egy nagyon bonyolult dolog, mert az ember érdekei azt diktálják, hogy minél többet birtokoljon, miközben tudnia kell, hogy az nem jó, ha minél többet birtokol, mert ebben a birtoklásban elfog facsarodni az ő szíve. Most tekintsünk el attól, hogy a hatalom az embereket megőrjíti, és a pénz is meghülyít. Nem ez, hanem, hogy lehetőségük van tenni valamit, és azt gondolják, hogy valóban birtokolják az igazságot. Tényleg hihetetlen nagy felelősség, hogy tényleg bizonyos emberek azért cselekszenek úgy ahogy cselekszenek, mert azt gondolják, hogy az a jó, csakis az a jó, amit ők tesznek, akkor érthető lesz bizonyos tevékenységük, mert ha csak az a jó, amit ők tesznek, akkor kötelességük a haza iránt vagy az eszmék iránt, hogy másokat megakadályozzanak, hogy másokat bizonyos pozíciókból kitúrjanak, hiszen az nem akarhat jót, mert nem azt akarja, amit én akarok. Ezért az kell, hogy az én emberem legyen ott, mert akkor lesz az jó mindenkinek, legalábbis a többségnek. Ebben nőttünk föl csak épp azt gondoltam volna, hogy mivel oly látványosan láttuk ennek az összeomlását akkor ebből tanulunk. Ez nem így van. Ezt a hamis gondolatmenetet, ez nem is gondolatmenet, hanem reflex személyekre, pártokra, egyházakra egyformán igaz. Még azt se mondanám, hogy ez a könnyebbik út, ez elég nehéz út, hiszen amikor valaki az ország minden búját-baját a vállára veszi az nem egyszerű dolog.

6. A demokrácia nem olyan dolog, hogy vagy van, vagy nincs. A demokráciáért minden nap meg kell harcolni. A demokrácia azt jelenti, hogy félelem nélkül lehet ezt vagy azt tenni. A félelemről tudjuk, hogy az nagyon finoman, bonyolultan és kiszámíthatatlanul működő dolog, és vannak jogilag megfoghatatlan tartományai. Ott hagytuk el a szálat, ahol a század elején Musil elengedte, tehát használtak egy liberalizmust, amiben már nem bíztak. Itt elszakadt a szál és megkezdődött jobb és bal felől "meghaladása" ennek a liberalizmusnak, és most ugyanott tartunk, persze nem ugyanott tartunk, mert finoman szólva történt egy s más, de a kérdéseink ugyanazok, csak a kérdéseket rosszabb állapotban tesszük fel, egy jóval kevésbé ártatlan világban tesszük fel ugyanazokat a kérdéseket, miközben Európa annyiban lett egységes, hogy egységesen tanácstalan lett. Az az érzésem, mintha az elmúlt 20-30-40 évben a hülyeségnek az évtizedei voltak, tehát nem gondolkodott senki semmin, mert beálltunk ebbe a ketté esett világba, még az intézmények is, ezek a brüsszeli intézmények is abszolút erre a kettős világra lettek tervezve, tehát a mulasztás évtizedeit hagytuk magunk mögött, és ebben nem különbözünk egymástól, annyiban különbözünk csak, hogy az úgymond nyugat-európai ugyanazt a tanácstalanságot egy viszonylag határozottabb én-tudattal teszi fel, tehát jobban tudja, hogy ő kicsoda, valamint egy működő világban. A mi világunk azonban nem működik, egy nem működő világban tesszük fel, egy bizonytalan én teszi fel ezeket a kérdéseket, tehát ennyiben rosszabb a helyzet. Miközben önismeretre lenne szükség, mert egy ilyen helyzetben, amilyenben élünk, tulajdonképpen állandóan provokálhatóak vagyunk egyszerűen azáltal mert így van az országunk (mutat kézzel egy kört) és így vannak a magyarok (mutat kézzel egy jóval nagyobb kört). A manapság található összes vita azért nagy jelentőségű, mert a felkészületlenségünket mutatja, mert ha gondolkodnánk hosszasan, akkor kiderülne, hogy ezt így nem lehet, de nagyon sokszor nincsen erre idő, hanem a tudásnak, mint reflexnek kéne működnie, de nagyon rosszak a reflexeink.

TGM Habermasról

"Mivel nincsenek racionális diskurzusok és procedúrák a jelenlegi politikában, következésképpen nem csak hátrahúzódni nehéz, hanem előrelépni is. Sokan éppen az utópiák hiányában lépnek hátra vagy éppen egyeznek ki. Nincs terv, mert ahhoz kéne pár dologban hinni - mint például az igazságban. Írt Jürgen Habermas egy 1750 oldalas könyvet, ami kilencvenegy éves korában szép teljesítmény. Ez egy filozófiatörténet, amely a recenziókból ítélve - mivel még nem olvastam - visszamegy a hit és a tudás klasszikus kérdéseihez. A kérdés az, hogyan lehet újra - de immár isten nélkül - olyan tekintélyt kölcsönözni ezeknek a gondolatoknak, mint amilyennel a hit fölruházta őket a középkorban. Ezt írja Jürgen Habermas 2020-ban, és nagyon megértem. Ez ugyan nem az én filozófiám, de mindenképpen megrázónak tartom, hogy egy élet elszántan kritikai és e világi filozofálása után Habermasnak arra kell választ adnia, hogyan tudunk az igazságnak tekintélyt adni a transzcendencia távollétében. Jó kérdés!"

Tamás Gáspár Miklós