A művészetről

A művészet komoly dolog, mint ahogy az élet is az. De egy jó adag könnyedség szükségeltetik hozzájuk, hogy ez a komolyság önmagán túl átlényegüljön, és semmiképpen ne legyen nevetséges. A művészet valójában az emberi bánásmód kérdése, ahogy magunkkal vagy másokkal bánunk, a művészetünkkel, vagy annak hiányával, illetve annak felismerésével, hogy mennyi bennünk az emberi egyáltalán, és ez tovább viszi-e látomásaink világát, élményeink állapotát feledhetővé, vagy feledhetetlenné teszi az átélt valóságnak a mélységeit, alakítja a lényegi ráérzéseket, és tágítja a fojtott, erőltetetten szűkülő megvilágosodási lehetőségeinket.

feLugossy László

Az életről

Amióta az eszemet tudom mindig öregebb akartam lenni annál, ami éppen voltam. Utáltam gyerek lenni, hajszoltam az időt, hogy legyek minél nagyobb, vagyis szabadabb. Mert a gyerekeket idomítják, mint az állatokat saját képükre a felnőttek; ezt hívják nevelésnek. Amikor kiderült, hogy nemcsak húsz évet fogok élni, akkor is hajszoltam az időt, hogy teljen el mihamarabb az élet, továbbra is mindig öregebb akartam lenni annál, ami voltam. Harminc után éreztem, hogy végre nem vagyok annyira fiatal, van élettapasztalatom, már ténylegesen megtudom ítélni a dolgokat. De még mindig öregebb akartam lenni. Azután eljött a negyvenedik életév és éreztem, hogy megérkeztem, ez a férfikor kiteljesedése, a tetőpont. Már mindent tudok és értek, amit képes vagyok tudni és érteni. Azután jött Anna és pusztán azzal, hogy van, a lét új dimenzióit nyitotta meg előttem. Ez nem változtatta meg az előzőeket (engem persze igen), inkább mellé rakott egy új világot. Negyventől tehát már nem hajszoltam az időt, csak megéltem. Már harmincas éveim elején tudtam, hogy ez így lesz, azt, hogy a negyvenes évek a csúcs, és ötvenig azért érdemes élni. Azután tényleg eljött az ötven is. Az ember életében az ötvenes évek az átmenet az öregkorba. Az előzőekhez már semmi nem adódik hozzá, de még nem is veszett el. Lefelé haladsz a csúcsról, de még ott vagy a közelében és az egész tájat belátod. Ott fent még süt a Nap, de előtted a völgyben már sötét van. Minden lépéssel közelebb kerülsz a mélységhez, távolodsz a fénytől. Már rég nem sietteted az időt, de tudod, hogy nem is tartóztathatod. Az öregkor már csak egy karnyújtásnyira van. Már nem vársz semmit csak a halált.

Kedves Natália!

Éppen olvasom új regényedet, azt gondoltam, ha befejeztem megírom véleményem, de tegnap a Magyar Narancsban megjelent kritika arra ösztönzött, hogy most tegyem ezt meg. Előző könyved nagy hatással volt rám és azzal tettem le, hogy alig várom mikor vehetem kézbe a következőt, mert úgy gondoltam, hogy az döntő jelentőségű lesz az életmű tekintetében. Örömmel és izgalommal kezdtem tehát bele a Mi van veletek, semmi? című művedbe. Amíg az előző elsősorban intellektuálisan érintett meg, ez a mostani a szó legszorosabb értelmében szépirodalom. Méghozzá a magyar irodalom legelső/legfelső rétegébe tartozóan. Habár érzem, hogy ez is zenei alkotás, mégis, számomra festményként jelenik meg. Nagymesterek alkotnak ilyen hatalmas lendülettel és biztos kézzel, ugyanakkor a részletek aprólékos kidolgozásával. A kezdés ütközése (valahol ott, ahol az én nagyanyám is felnőtt, és ezért tőle átvéve számomra a Moszkva tér mindig is Széll Kálmán tér volt) felkelti az olvasó érdeklődését, hogy azután fokozatosan megismerve a főszereplők életútját, amihez családtörténeteik is hozzátartoznak, kibomolhasson a cselekmény. Már Az altató szerekről kritikáját sem osztottam, ez a tegnapi viszont kihozott a sodromból. Miért jelentené azt, hogyha nem akciófilmként kezdődik egy regény, akkor az nehézkesen indul! Ami pedig a történetbe beleszőtt közismert események időzavarát illeti, ennek számonkérése olyan, mintha Picasso képeinek hibájául rónánk fel, hogy az nem felel meg mindenben az anatómiai valóságnak. Azok attól még a belső igazság feltárói, amiről az anatómia semmit nem mondhat. Egyszóval nagyszerű alkotásnak tartom legújabb könyvedet, olyan festménynek, ahol a művészt "maga a konstrukció érdekelt"-e. Igazi irodalmi csemege ínyencek számára. Köszönet érte!



Akik még nem olvasták azoknak itt egy kedvcsináló recenzió, illetve a könyvbemutatón készült beszélgetés:

Kocsmalovagok szövetsége

Kedvenc témánk a nő

Versényi Anna úgy hiszem elsősorban képzőművésznek tartja magát, és csak másodsorban írónak. Pedig jó író amellett, hogy iskolapszichológus, méghozzá a fiam általános iskolájában. Mi most az író Versényi Annáról fogunk beszélni, méghozzá vitába szállva vele.

Versényi Anna nemrégiben megjelent családtörténeti művében arról értekezik (Elejtett példányok, 83-85. oldal), hogy az írók és költők kedvenc témája a nők.

"Ha nincs téma előrántható. Remek ürügy szenvelgésre. Megélt és csak szeretett volna kapcsolatok leírása, egész verseskötetek, életművek, sirámok, burkolt hencegések. Olvastam én is jó sokat ezekből, érettségi-tételek is, dunarekesztő a mennyiség, jók-rosszak. Persze mulatságos is van közöttük, az szórakoztató. Némelyik olyan szép! (...) Hanem egyszer olvastam egy igazán jót. Elolvastam kétszer. Háromszor. Végre egy író, aki ismeri a nőket. Különös, hogy nem emlékszem, férfi vagy nő írta-e. Talán nem baj, így egyszerűen egy Író marad, a nevére nem emlékszem, sohasem hallottam róla. Egy hetvenes évek végén kiadott "Galaktika" magazinban találtam robotos és űrhajós novellák gyűrűjében. Lehet magyar szerző, hangzatos angol álnéven, de ez csak feltevés. Édesapámnak volt egy nagy köteg ezekből az újságokból. Halála után otthon lepakoltam ezeket és az első betűtől az utolsóig elolvastam."

Versényi Anna ezt nem véletlen említi, az apához való kapcsolat fontos a számára. Valami nagyon lényegest árul itt el magáról. Azt is megtudjuk, hogy apja halála után mély depresszióba került, a lakásból jóformán ki sem lépett, a repülőjegyét újra és újra meghosszabbította, és szinte mást se csinált, mint olvasta az apjától örökölt folyóiratokat. Ebben a helyzetben/állapotban bukkant az említett novellára.

"A történet lényege, hogy egy űrhajós-csapat indul hosszúra tervezett utazásra, valami távoli bolygóra, ám baleset éri a hajót így irányíthatatlanná válik. A kerettörténet nem túl eredeti, de ez csak ürügy volt, nincs jelentősége. Sodródnak az űrben, levegő van, a kaja fogy, egy női űrhajós is van közöttük. Váltás: nagyon sok év után mégis rájuk bukkan egy mentőhajó. Nem remélik, hogy bárki is él még, de felnyitják a hajót. Ki marad életben? Az erős? Az okos? A főnök? Senki? Fegyverrel találják szembe magukat és egy eszelős tekintetű nővel, aki mögött egy kisgyerek kukucskál. Ezt mondja: "Nézd baba! Étel! Friss, finom étel!" - és lő. Nem bonyolította túl szerelmi szálakkal, mi egyébbel. Csak a lényeges mozzanatok szerepelnek, a többi összerakható. Megölt és megevett mindenkit, hogy a gyerek életben maradjon. Ennyi a lényeg."

Lejjebb hozzáteszi: "ha az író magára ismer, beszélgetnék vele." Nos én biztos vagyok benne, hogy az író férfi volt. Ugyanakkor Versényi Anna téved a novella értelmezését illetően, itt ugyanis szó nincs a nőről, kizárólag az Anyáról. Hogy az anya nő? Hát persze, de nem minden nő anya, még akkor sem, ha történetesen van gyereke. Erről sokat lehetne mesélni. Amikor egy férfi a Nőről beszél, akkor fel sem merül az Anya, vagy ha igen az már régen rossz. A nőnek rossz. Az író ebben a novellában a Magna Matert formázza meg, méghozzá a Rettenetes Anya archetipikus képét.

Amikor a nőről írunk, ami az anyával ellentétben kedvenc témánk, akkor megélt és csak szeretett volna kapcsolatokat írunk le, egész versesköteteket, életművet, sirámokat, burkolt hencegéseket. Persze mulatságos is van közöttük, némelyik pedig majdnem olyan szép, mint akiről szól! Ennyi a lényeg.


Rammstein - Nélküled



Versényi Anna: Elejtett példányok. Könyv Guru Kft., 2018.