Professor Emeritus

Miközben Kósa Lajos az Egyetem melletti emlékműnél október 23-i aktuálpolitikai beszédét mondta, bent az épületben egy filozófiai cikket írtam. Szép idő volt, délben elsétáltam a McDonald's-ba, ahol Paul Virilio egyik kötetét olvastam. Érdekesek ezek az ütközések, filozófia és Meki, de itt és most az igazi meglepetés Abádi Nagy Zoltán az Egyetem emeritus professzora volt. Nem gondoltam volna, hogy ezen a helyen találkozunk. Különös látvány itt az az ember, aki a 20. század minden fontos amerikai írójával készített személyes mélyinterjút. Ott ült a gyorsétteremben egyedül, kifogástalan öltönyében és hamburgert evett. Egy letűnt világ képviselője ő, egy világé, amely itt, ebben az országban soha nem létezett. És már nem is fog.

Kifordítva

A Fidesz és a többi fasiszta a feje tetejére állította az igazságot. Azt mondják, hogy ha vannak jogok, akkor vannak kötelességek is. Ha valaki nem teljesíti kötelességeit, akkor nincsenek jogai sem. Ebben az esetben azonban nem beszélhetünk jogokról, csak jutalomról. Valójában az egész képlet ellenkező előjelű: "Ha vannak isteni parancsolatok, akkor emberi jogoknak is lenniük kell." (G. K. Chesterton) Ezek a jogok pedig a kereszténység szerint elidegeníthetetlenek, mert a természetjogot soha nem írhatja felül az emberi jog. Legalább ennyit azért illene tudniuk a keresztény kultúra védelmezőinek.

Kálvinizmus

A katolikusok és a szabadgondolkodók szerint (a két irányzat néhány jelentéktelen apróságot leszámítva azonos) a földi élet roppant izgalmas és értékes, ellenben az olyan kálvinista számára mint a magyar miniszterelnök, automatikus és érdektelen. A kálvinizmus szerint az ember örök sorsa születése pillanatában eldöntetett, az előző két nézőpont szerint minden a születés és a halál között dől el. (A Himnuszunk is mélységesen kálvinista szellemiségű, mely szerint már a jövőt is megbünhödtük.) A magyar miniszterelnök kálvinizmusa nyilvánul meg abban, amikor arról beszél, hogy a magyar egy különleges faj.  Aki magyar az születésével megütötte a főnyereményt, szól a miniszterelnök örömhíre. Már csak bele kell ülni a tutiba. És beleült.

Szabadon

"Mélységesen taszított minden munka, minden foglalkozás, undorodtam a dolgozók, a foglalkoztatottak ostobaságától, láttam mennyire ellenszenves minden foglalkoztatott és dolgozó, láttam mennyire értelmetlen és céltalan az egész. Viszolyogtam és undorodtam attól, hogy az emberek csak a túlélés érdekében dolgozzanak, foglalkozzanak valamivel. Igazán sokféle képességgel rendelkeztem, csak azzal az eggyel nem, hogy rendes munkát végezzek, ahogy mondani szokás."

Thomas Bernhard

Fordítva

Az embereknek bemagyarázzák mit jelent a haza, bebeszélik nekik, és ez agyonnyomja őket, szétroncsolja személyiségüket, de éppen ez a cél, hogy automatákká váljanak. Az úgynevezett hazaáruló ezzel szemben egészséges személyiség, aki nem hagyta megsemmisíteni önmagát. A hazafi áruló, mert elárulta saját magát.

Sztreptomicin

 avagy utolértük az 1949-es Ausztriát

"A kezelésem nagyobb mennyiségű sztreptomicint igényelt volna. Ezt azonban nem kaptam meg, mert társadalmilag nulla voltam. Mások megkapták, amire szükségük volt, mert tekintélyük, foglalkozásuk vagy közbenjárójuk hatékonyabbnak bizonyult. A sztreptomicint nem a rászorultság mértéke, hanem az elképzelhető leghitványabb szempontok szerint osztották ki."

Thomas Bernhard

Néphagyomány

Lenéztem a díszudvarra, ezeknek a néprajzosoknak a felvonulására, a népviseletnek nevezett egyenruhába öltözött hallgatókra, akik bárgyún és vadul vonultak az Egyetem folyosóján, mindez engem azonnal a államszocialista diktatúrára emlékeztetett. Mindig is gyűlöltem mindent ami militáns, minden ünnepi és nem ünnepi felvonulás taszít, éppen az ilyen pöffeszkedő felvonulásoktól undorodom leginkább. Az emberek többsége azonban mindennél jobban szereti a felvonulást, vonzódik ahhoz ami katonás, és ezen a téren a perverzitás itt az Alföldön a legerősebb, ahol a bárgyúságot néphagyománynak, sőt egyenesen művészetnek nevezik.