Nem is tudom mikor olvastam a Zabhegyezőt, talán tizenhét évesen. Óriási, meghatározó élmény volt, most látom csak, hogy hatása kitörölhetetlen, pedig azóta kézbe sem vettem. A friss, mindennapi nyelv, az életkor, az élethelyzet, mindez teszi azzá ami, ezt a regényt. Alapmű számunkra, akik a 20. század közepén születtünk. Annyiban kamaszregény hogy a lázadó, a világgal elégedetlen életérzést ábrázolja. Ám ennél azért sokkal többről van szó. Már G. K. Chesterton megmondta, hogy az idősek csak a napilapokat olvassák, akik a fóliánsokat bújják, azok a fiatalok. A baj akkor van a világgal, ha a fiatalok konzervatívnak mondják magukat, miközben nem azért tanulmányozzák a fóliánsokat, hogy a múltat megismerjék és tanuljanak belőle, hanem hogy visszahozzák azt. Ami persze bizonyos értelemben visszahozhatatlan, más értelemben nagyon is visszahozható, sőt el sem tűnt, mindvégig itt lapult közöttünk. Bár nem érzem magam sem öregnek, sem fiatalnak, az tény, hogy leginkább a jövő érdekel a maga kiismerhetetlen bármilehetjével. A jövő a ma fiataljai. Éppen ezért olvastam érdeklődve az alábbi írást egy tehetséges fiataltól, aki tizenhat évesen írta az alábbiakat:
Élménygyűjtő: #mutimitolvasol - J.D. Salinger ; Zabhegyező: Sziasztok, bár hatalmas könyvfalónak tartom magam , az igazi klasszikusokkal cseppet el vagyok maradva. Ennek tudom be azt is, hogy csak...
Vanderlik Csenge ragyogóan ráérez a fordítás fontosságára, hiszen tulajdonképpen újraalkotásról van szó. Az újrafordítás mint itt is, lehet aktualizálása a műnek, amit a Rozsban a fogóban kitűnően oldott meg Barna Imre. Egyedül a cím, amin ő is sokat tűnődött, maradhatott volna, hiszen üzenete volt ott, akkor, abban a társadalomban, méghozzá ugyanaz mint ma, hiszen pontosan ugyanúgy munkaalapú társadalomnak hirdette magát a régi és a mai rendszer egyaránt, miközben más-más szempontból, de egyformán irgalmatlanok. A zabhegyezésnek van zöngéje a magyar nyelvben. Salinger regénye a társadalom egyént elnyomó gépezetéről szól, aki nem működik együtt a hatalommal, azt eltiporják. Valami nagyon hasonlóról szól Orwell műve az Állatfarm is.
Orwell klasszikus remekművét csupán harmincas éveimben olvastam, addig csak a Pink Floyd 1977-ben megjelent Animals lemeze kapcsán ismertem. Azt viszont nagyon jól. Kutyák, disznók, birkák - az emberiség hármas felosztása.
Csenge Orwell könyvét már 13 évesen(!) kézbe vette. Érdekes ahogy nem egészében, hanem az individuumra lebontva, a szereplők személyiségében elemzi a művet. A történet az én olvasatomban nem is annyira gyerekkorom politikai rendszeréről, sokkal inkább a mairól szól. Erről néhány éve itt írtam. Ma már azt hiszem nem kérdéses, hogy mi történt a disznók arcával, és hogy ki az a Napóleon. Reményt és jövőt a mai fiatalok adhatnak, nem a régiek.
Link
Gyepes Judit