2016. december 22., csütörtök

Ötvenedik életév


Az ember ötvenedik életéve fordulópont. Még nem öreg, de már nem is fiatal. Középpontban van. Sok szempontból rendhagyó élet van mögöttem. A belső történések adják lényegét. Az életet itt a földön kezdettől kényszernek, átmeneti időnek gondoltam, amin túl kell esni. A fizikai lét mindig is nyűg volt a számomra, minden ami a testhez tartozik terhes. Az anyagba zárt lélek, a palackba zárt szellem képzetét kelti. Kötöttségeket. Ez határozza meg szemléletem az első eszmélésemtől kezdve. A szabadság volt számomra mindig az első, megkerülhetetlen kritérium. Mindez erősen introvertált személyiségben. A tárgy, legyen az élő, vagy élettelen, mindig korlátozó tényező volt a számomra és ezért igyekszem távol tartani őket magamtól. Már kisgyerekként a ferences szegénységi eszmény, mint a szabadság előfeltételeként realizálódott.

Minden cél nélkül nőttem fel, mert hát mi célom lehetett egy diktatúrában? Mindez veleszületett individualizmusomból fakadt. A kollektivizmust soha nem bírtam elviselni. Már kisgyerekként eldöntöttem, hogy személyi szabadságomba nem fogok olyan durva beavatkozást elviselni, mint a kötelező sorkatonai szolgálat. Úgy gondoltam 18-20 évig fogok élni, amit a legkomolyabb és határozott, bár homályos tényként kell elképzelni. Az iskola évek számomra a pokollal voltak azonosak. A középiskolában egy mintaosztályba kerültem, ahol gyakorlatilag kötelezővé tették a KISZ-tagságot. Mivel erre nem voltam hajlandó, négy tárgyból buktattak naponta hangsúlyozva az osztálynak, hogy ez az ellenállásom miatt van. A következő évben az új osztályomból az átlagosnál kevesebben jelentkeztek KISZ-tagnak, amiből azt a következtetést vonták le, hogy én agitálok a KISZ ellen. Ettől kezdve szaporodtak a jelek, hogy megfigyelnek, ami munkába állásomkor lett nyilvánvaló. Közben ugyanis az iskolából mennem kellett, értésemre adták, hogy ilyen nyílt rendszerellenes magatartás mellett nem lehet érettségim. Ekkor 17 éves voltam.

Sok helyen dolgoztam, legtöbbször folyamatos műszakban teherpályaudvaron, üzemben, a Nyugati Pályaudvaron, könyvesboltban, de voltam villamosvezető is. A katonai sorozáson volt már egy összetűzésem az egyik tiszttel, majd 1985 karácsonya előtt egy héttel megkaptam a behívómat februári előrejelzéssel, én pedig megkezdtem előkészületeimet - mire is? Ma úgy mondanánk öngyilkos merényletre egy szovjet katonai támaszpont ellen, ahol jelenleg a Debreceni Egyetem Kassai úti Campusa áll. A dolog még szervezési stádiumban kitudódott, végül a szerencsének és nagyapámnak köszönhetően a szükséges kellemetlen procedúra után egészségügyileg alkalmatlannak nyilvánítottak. Sokan mások is ezt  az utat járták akkoriban, akik csak tehették. Az én személyiségem azonban az említett kerülőútra kényszerült. Ott álltam tehát a nem tervezett, mintegy hatvan év előtt. Estemben egyébként jól érzékelhető volt a Szelényi-Konrád tétel igaza az értelmiség hatalmáról. Nagyapám nem volt párttag, ezért nemzetközi híre ellenére szakmájában csak a második vonalig juthatott, ám a társadalomban, a mindennapi életben mint magasan kvalifikált értelmiségi, minden kapu nyitva állt előtte.

Mindenünk megvolt abban az értelemben, hogy nagyapám jó keresetéből éltünk, de mindent feléltünk. Ez stratégia volt, hiszen nagyapám megtapasztalta, hogy a vagyonból csak baj lehet. Soha nem volt ingatlanunk vagy autónk, soha nem nyaraltunk, szolgálati lakásba éltünk, majd 1978-ban beköltöztünk egy tanácsi tízemeletes panelba. 1985-ben együtt éltem egy kétgyerekes, férjezett, fiatalkorúak börtönét megjárt nővel. Rövid, de viharos kapcsolat volt. 1986-1987 volt életem egyetlen korszaka, amikor baráti társaság vett körül, egy punk-rock együttes vezetője voltam. Itt és ekkor ismerkedtem meg a feleségemmel, azóta is együtt élünk. A rendszerváltást, mint oly sokan külső szemlélőként éltem át, majd előbb a Katolikus Egyház alkalmazásában álltam, később a 90-es évek nagy részét a világtól szinte teljesen visszavonulva tanulással töltöttem. 2001-2003 között ért el a jungi életközepi válság, ami nálam csendes átalakulást, érést jelentett. Ekkoriban tértem vissza az úgynevezett életbe, már amennyire egy befelé forduló alkat képes erre. Valami azonban még, hiányzott, valami döntő lépés, ezt adta meg Anna 2006-2009 között. Ez volt személyiségfejlődésem legjelentősebb mozzanata. Ebben az időben felségem fiút szült (2008), ez a másik lényeges pont, ők hárman a legfontosabbak az életemben. Más-más szempontból a legfontosabbak.

Ezek kiragadott mozzanatok életemből, sok mást is írhattam volna, de mindent nem tudok és nem is akarok elmondani. Soha nem válunk teljessé, mindig úton vagyunk. Az ember ötvenedik életéve azonban fordulópont. Még nem öreg, de már nem is fiatal. Középpontban van.


Debrecen, 2016. február.