Búcsúszimfónia

Lassan, egymás után tűnnek el a szólamok, végül néma csönd. A csend üzenete. Esterházy Péter az írott nyelv művésze metafizikus elme volt, akárcsak Haydn. Hasnyálmirigynaplója tényleg napló, semmi művészet. Vagy mégis? Még akkor olvastam, amikor még közöttünk volt. Most újra kézbe vettem mert "e szöveg jósága függ írója életkilátásaitól. Akkor van húzása, ha belehalok. Ha én már messze járok, amikor te, drága olvasó, ezt olvasod." A rossz a jó hiánya, tehát semmi, amennyiben a hiány nem valami. Esterházy művei immár egy más dimenzióba kerültek; az örökkévalóságéba. Egy éve ilyenkor írta, jegyezgette legfontosabb művét, de ez csak jóval később fog kiderülni. Tulajdonképpen minket készít fel halálára, tapintatosan, kíméletesen. Tanít és példát mutat. "Noha nem veszem a rákom félvállról, de se nem ijedtem meg tőle, se nem nézek föl rá. Tudomásul vettem, nem csodálkozom, nem vagyok megsértődve (hogy miért pont én), úgy mondanám, együtt dolgozunk az ügyön. (...) Nem illik a jó végben reménykedni. Azt forszírozni. Nem is éreznék elégtételt, ha ez mégis bekövetkeznék. (...) Jó ez a remény híján való élni akarás." A napló mint olyan. Tulajdonképpen mi a napló? Lehet-e naplót írni? Olyat, ami nem fikció? A valóság rögzítése. "Fázó lábbal nem lehet olvasni. Hol a zoknim?" A semmi művészete. "De nem ezt akartam mondani. Tulajdonképpen semmit, talán csak azt, hogy tíz percet lapozgattam." A valóság mindig eltakarja az igazságot. Esterházyt az érdekli, hogy halála esetén kiknek az elvesztése fájna neki. Tudja, hogy ő veszít el minket, és nem mi őt. Vigasztal. Kiesünk létdimenziójából, és ezt fájlalja írás közben ott a tizenhatoson belül. Támadó volt vagy védő? "A rák nem nem külön van bennem. A rákom én vagyok." A bűnöst is újraolvastam. Összetartoznak. És a könyvheti megnyitó-szöveg. Esterházy Péter áll az út szélén, nézi az autók áradatát, és hidegen, fájdalmasan, rémülten és egy kicsit vidáman azt kérdi: Meddig mehet ez így?" Szíve megállt ugyan, de dobogni az egész életmű dobog.