"Az én jövőm már nem túl hosszú. Amíg még jól hallok, van erőm, és amíg még szívesen hallgatnak, addig zenélni fogok. De ennek a vége már belátható. Ami a művészet jövőjét illeti. Nagyon pesszimista vagyok és nagyon szomorú. Mert úgy gondolják, hogy a művészet csak az élet egyik díszítőeleme, olyan valami, ami az életet kicsit szebbé teszi. Ez túlságosan kevés. A művészet annak a két lábnak az egyike, amelyen az emberi élet áll. Az egyik a logika és a racionalizmus, amely meghatározza az életet, és az embert céltudatossá teszi. A másik a művészet, amelynek nincs racionális célja, hanem magasabb értelme van. Hogy miért vagyok pesszimista annak az az oka, hogy a társadalom és a politika nem tulajdonít fontosságot a művészetnek. A gyermekek már nem kapják meg útravalóul a művészetet. Az első, amit törölnek az iskolai tantervekből az a művészet. Ha a gyerekek öt-hat éves korban nem ismerik fel szüleikkel együtt, hogy tapasztalatokat kell szerezniük a művészetről, akkor elsorvad a zene, a képzőművészet, a költészet, és akkor ezzel együtt megszűnik az erkölcs is, az ember pedig bestiává válik. Nem úgy van, hogy csak az emberek egy elit csoportjának kell művészettel foglalkoznia. A művészet mindenkié."
Nikolaus Harnoncourt (1929-2016) Budapesten, 2002-ben.