Erich Fromm: A tekintély két formája

A gyermek még nem találkozik közvetlenül a társadalommal, csupán a szülein keresztül, akik a maguk karakterstruktúrájával és nevelési módszereivel a társadalom szerkezetét képviselik, a társadalom lélektani képviseletét látják el. A gyermek a szülőkön keresztül találkozik azzal a tekintélyformával, amely az adott társadalomban a jellegzetes tekintélyforma. Mármost kétféle tekintély van, racionális (objektív) és irracionális. Az előbbi rátermettségével kiérdemli a tekintélyt, az utóbbi tekintélye viszont a hatalmon és a félelmen alapul. Mi történik tehát a gyermek és szülei között? Lassan megtörik a gyermek akarata, spontaneitása, függetlensége. Ám az ember nem arra született, hogy megtörjön, ezért a gyermek harcol a tekintély ellen, küzd a szabadságáért, nemcsak az elnyomás ellen, hanem magáért a szabadságért, azért hogy teljes értékű emberi lény legyen, és ne automata. Vannak sikeresebb gyerekek ebben a harcban, de a legtöbbet végül legyőzik. Minden neurózis mögött az irracionális tekintély elleni elbukott szabadságharc áll. A legyőzetés egy olyan szindrómában nyilvánul meg, aminek a tünetei: meggyengül a személyiség egyedisége, az én-érzés elhomályosul, ami pót-énnel helyettesítődik, egy olyan élménnyel, amelyben az én nem több, mint a mások felém irányuló elvárásainak összessége. Az irracionális tekintély győzelmének fontos eszköze a bűntudat, amely leigázza a gyermeket. Semmi sem hatékonyabb egy ember megtörésére, mint ha elültetjük benne a meggyőződést arról, hogy ő rossz. Minél bűnösebbnek érzi magát, annál engedelmesebb lesz. Félni fog, nehogy az irracionális tekintélynek nem tetsző dolgot tegyen. Ez válik egyetlen morális problémájává, miközben elvész az egyetlen valódi morális probléma: az embernek önmagává kell válnia.


A freudizmus. Szerkesztő: Halász László. 133-137. oldal. Gondolat, 1988.