Út a kollektivizmusba

A protestánsok, és különösen a kálvinizmus szerint Isten korlátlan uralkodó, aki teljesen szuverén módon dönt örök sorsunkról, függetlenül cselekedeteinktől. Az ember bármit tesz az isteni végzet mindent előre eldöntött, egyeseket az üdvösségre, másokat a kárhozatra teremtett. A kálvinizmus istenképe egy igazságtalan zsarnok képe, márpedig az emberek istenfogalmukkal összhangban építik fel államaikat.

Mivel Luther és Kálvin szerint az ember feladata csak az Isten hatalmának való teljes alávetettség lehet, ezért a protestantizmus pszichológiailag létrehozta azt az embertípust, amely alkalmas a hatalom előtti behódolásra, ahol az egyén teljes mértékben aláveti magát a hatalomnak, legyen az Isten, állam, vezér, vagy cég.

A kételyt, hogy valóban üdvözül-e az ember csak fanatizmussal lehet elnyomni: az a vallási közösség, amelyhez az illető tartozik, a kiválasztottak csoportja. Innen csak egy lépés, hogy a vallási csoportot a kiválasztott nemzet képe váltsa fel.

A kálvinizmus az engedelmességet és az alázatot követeli a biztonságérzetért cserébe. Az örök üdvösségért való törekvést felváltotta a gazdasági siker hajszolása. A kálvinizmus szerint a gazdasági siker az üdvösségre való kiválasztottság jele. Az állandó tevékenység nem más, mint menekülés a szorongás elől. Ebben a kényszeres neurózisban a tevékenység nem az elsődleges célt szolgálja, hanem jelzi, bekövetkezik az, amit már tőle függetlenül eldöntöttek. A munka így a belső kényszerítő erő kifejeződésévé vált, ami az önkegyetlenségig megy, az ember önmaga hajcsárjává vált. Saját keze munkája lett az Istene.

Kálvinban nem sok szánalom volt a szegények iránt. Mert amit a skolasztikusok mondanak, hogy a szeretet régibb, mint a hit és a remény, nem egyéb merő őrültségnél (Institutio Christianae religionis). A kálvinizmus fejlődése során gyakran intenek arra, hogy ne legyünk barátságosak az idegenekhez, és többször találkozhatunk a szegényekkel szembeni kérlelhetetlenséggel és általános gyanakvással. Mindez együtt jár mások megvetésével és a rasszizmus megjelenésével, miközben kivirágzik az álszentség.

A protestantizmus lélektanilag készítette fel az embert arra, hogy saját énjét jelentéktelennek érezze, és életét olyan céloknak rendelje alá, amelyek nem a saját céljai. Az út a vallási individualizmusból a társadalmi kollektivizmusba vezetett.


Az új világrend című írásom szerkesztett részlete.