A Férfi érezte, hogy a Nő nedves, vizes testének körvonalai pontosan beleillenek az ő testén lévő homorulatba, érezte, hogy beforr a születésétől magán hordozott, örök életre szóló sebe, kínlódott és szenvedett a bánattól és az elégedettlenségtől, nem is sejtve, hová fészkelték ezek be magukat. A Nő pedig, egész lényével semmi mást nem akart, csak egészen elrejtőzni benne, beleveszni örökre, átadni neki sérült emlékezetét, sápadt, semmiben sem biztos, szétforgácsolódott álmokban bolyongó, és bizonytalan határai közt állandóan elvesző "én"-jét. Nem a Férfi hatolt belé házastárs módjára, kitöltve a szűk, sehová sem vezető járatot, hanem a Nő hatolt belé és töltötte meg nemisége magvát, a Férfi előtt is ismeretlen belsejét, amit most váratlanul felfedezett magában. Lelkem lelke - suttogta a Férfi a Nő fülébe, miközben szorosan magához ölelte. Ahol a Férfi a bőrét érintette, a Nő feloldódott a boldogságban. Elérték az elérhetetlent, amit a szerelmesek a szexualitásban keresnek, a felszabadulást a testi függőség alól. Sikertelenül, hiszen a szegényes emberi közösülés csupán az orgazmusig juthat el, semmi nincs tovább, maga a test jelenti a végső határt. Velük viszont megtörtént a lehetetlen. És amikor szabadon és boldogan elhelyezkedtek egymásban, lélek a lélekben, kéz a kézben, betű a betűben, úgy tetszett, hogy ott van közöttük egy Harmadik. A Nő ismerte fel elsőként. A Férfi egy pillanattal később. A három személyű örök Egy, az Androgün ekkor ismét öntudatra ébredt.
Szövegértelmezési kísérlet.
Részlet az Ulickaja - Kukockij esetei című írásomból.