2014. november 26., szerda

Trubadúrdal



Vágyom őt látni hallani,
mint legszebbre tekinteni,
hisz ő valamelyest kegyel, így sejteni.
De nem merek hírt küldeni,
rettegve őt megbántani,
tán illetlennek látszani,
szívem titkát kiönteni,
pedig csak ő bír meggyógyítani.

Tűnődöm, búsan csüng fejem,
és arról álmodom, hogy beszél hozzám kedvesen,
majd ismét félek, hátha azt se látja szívesen,
ha vágyam e vallomásban kitör szelíden.
Miközben kínt tűrök, gyötrelmeket,
naponta százszor halok és éledek,
azon tűnődöm, a boldogság milyen lehet,
ha e vad kínból is ennyi gyönyör ered?

Rám néz és olyan leszek, mint kisgyerek,
ha pedig rám gyúl fényes mosolya,
látjátok változni színemet.
Hölgyem jólelkű, szép a lelke, szép mindene,
és bár elment, és közénk feszült a távolság,
testem itt, de lelkem örökre ott ővele.
Kétszeres halál szeretni messziről reménytelen,
jövőm hiába kémlelem, hány lépés még a végtelen?

Nincs hatalmam magam fölött
többé nem vagyok magamé,
mert szeme engem tükrözött,
szinte átváltoztam belé.
Nyílt arcában, övé a diadal,
mert megbűvölt egészen,
bár nem tudom, nem értem,
hogy vélem mit akar.

Mindenről lemondtam már,
sorsom nézni és szeretni őt messziről.
Mert nem-szeretni nem bírok,
bár ő enyém sosem lehet.
Tudja, hogy övé szivem, övé vagyok,
övé önmaga, s a világ;
elment, reám mást sem hagyott,
mint lelkem vágyát és bánatát.

Talán egyszer, ebben bízom,
az Ég megsegít,
és ő ismét a szemembe néz,
s megmondja kereken,
hogy jólesett szívének,
s tetszett az énekem.



Guilhem de Peitieus, Jaufré Rudel, és Bernart de Ventadorn után szabadon.