Volt egyszer egy magyar szellem, magyar merészség, magyar férfiasság, mely nem pusztán csordazajongásban és tömeglelkesedésben nyilvánult meg. Az utolsó ilyen típusú nagy szellem Széchenyi volt, aki az akkori Magyarország polgári gyarapodása és csordaszelleme közepette antiforradalmár volt. Az ő bátorságára és magányára emlékezünk. A csordalárma mostanra siránkozásba váltott, ám lényegében ugyanolyan, mint a "nagy idők" hőzöngő és brutális hangzavara. Viszonyuljon bár mindenki úgy a néphez és a közösséghez, ahogyan azt szükségletei és lelkiismerete diktálja, de ha eközben elveszti önmagát és lelkét, igyekezete értéktelenné válik. Az elszegényedett és legyőzött Magyarországon csak kevesek kezdték felismerni, hogy a siránkozás és szitkozódás hiábavaló. Csak keveseknek van fogalmuk a magyar szellem hanyatlásáról, ami pedig jóval Trianon előtt megmutatkozott. Ha olyan férfiakat akarunk, akik szavatolják jövőnket, akkor ne hátulról, a kormányzati formáknál és politikai módszereknél, hanem elölről, a személyiség felépítésénél fogjunk neki. A magány az út, mely önmagához vezeti az embert. A magány az út, amelytől legjobban fél az ember. Nem kering talán minden magányosról a mendemonda, hogy beteg? Nem mondják-e Széchenyiről, hogy elhatalmasodott rajta az őrület, és mindaz, amit tett és mondott, már az őrület szüleménye volt? A legtöbben a csorda tagjai, sohasem ízlelték meg a magányt. Elszakadtak egykor apjuktól és anyjuktól, de csak azért, hogy egy nőhöz bújjanak, és mihamarabb egy új melegségbe és összetartozásba fészkeljék magukat. Soha nincsenek egyedül, soha nem beszélnek önmagukkal. Az útjukba kerülő magányostól félnek és gyűlölik. Könnyebb és édesebb egy néppel és a sokasággal együtt menetelni, még ha az út nyomorúságon vezet is át. Könnyebb és vigasztalóbb, ha azoknak a "feladatoknak" szenteljük magunkat, melyeket a mindennapok és a nép adhat. Jól érzik tömött utcáikon magukat az emberek. Nehéz élni otthon nélkül, haza nélkül, nép nélkül, dicsőség nélkül. Az embernek közömbösnek kell lennie a pusztulással szemben, ha meg akarja ízlelni a magányt, és számot akar vetni önmagával.
Hermann Hesse után szabadon.