Az oktatás az újkor folyamán egyházi feladatból állami üggyé vált. Az, hogy az oktatás állami ellenőrzést kíván, mélyen beoltódott a gondolkodásba és elképzelhetetlenné vált, hogy ne így legyen. Az egész oktatásügy egy hanyatló kultúra jegyeit viseli magán a nyugati civilizációban. Az oktatást az államtól való függőség jellemzi (az egyházi és magániskolákat is). Az iskola az ifjúságnak olyan képzést ad, amilyenre a társadalomnak van szüksége. Az általános műveltség valójában használható hivatali szolgát jelent. Az államot ma gazdasági szervezetnek tekintik, melynek működtetéséhez az iskola termel ki munkagépeket. Az iskola is a gazdasági organizmus része, így nem is lehet gyerekközpontú.
Valójában az, hogy mit kell tanítani és hogyan kell nevelni, kizárólag a gyermek individuális adottságainak megismerése alapján határozható meg. Nem az a kérdés, mit kell tudnia ahhoz, hogy a társadalom hasznos polgára legyen, hanem az, mire van hajlama és tehetsége? Ezáltal az új generációkból nem az lesz amit a fennálló társadalmi rend akar, hanem a társadalomba belépő individuumok fogják azt alakítani. Ennek feltétele az iskola teljes szuverenitása, önigazgatása. A gazdaságnak kell fogadnia az önálló embereket, nem pedig saját igénye szerint előírni a tanmenetet. Azt, hogy mit kell tudni egy embernek bizonyos életkorban, az kizárólag az emberi természetből adódhat. Az államnak és a gazdaságnak kell az emberi természet követelményeihez alakulniuk, és nem fordítva. Szabad iskolákban szabad szellem. Azok a konstrukciók, amik az iskolát a politikai vagy a gazdasági rendszer, a termelő folyamatok szempontjai alapján akarják szabályozni, nem más, mint a szabad emberi szellem elleni elnyomás. Végeredményben ez a fennálló rend elleni állandó, természetes lázadást, instabil társadalmat eredményez. A téma különösen fontos ma, amikor demokrácia alatt a mindenkori többség zsarnokságát értik, mely a központosított államhatalomban nyilvánul meg (illiberális demokrácia).
Nem beszélhetünk szabadságról ott, ahol az iskola az államnak van alárendelve (az ő utasításait végrehajtó szerv), tantervhez kell igazodnia, központilag előírt záróvizsgákat kell tartania, és ellenőrzik. Az állam valójában közigazgatási hivatalnokokat jelent, akik eldöntik mi helyes és helytelen, méghozzá úgy, mintha ők lennének az állam, vagyis nem véleményt nyilvánítanak, hanem kötelező erejű rendelkezéseket bocsátanak ki. A demokratikus legitimációs eljárás túl formális ahhoz, hogy a kultúrpolitikai döntéseket részletesen meghatározza. A parlament és a kormány nem illetékes pedagógiai kérdésekben dönteni, a választók formális felhatalmazása ugyanis nem jogosítja fel őket erre. A demokratikus választási rendszer túlzott tehertétele, hogy nemcsak valamely pártot lehet megválasztani, hanem egyszersmind a kerettanterveket és tanmeneteket is meghatározza ez a szavazat. Még sokkal kevésbé jogosult erre az állami bürokrácia, amely erre csak azért jogosult, mert a hatalom birtokosa.
A demokrácia nem parlamenti mechanizmusokból áll. A demokrácia lényege szerint olyan feladatmegoldó módszer, melyben az érintettek részt vesznek a tervezésben, a döntéshozatalban és a végrehajtásban, sőt lehetőleg maguk terveznek, hoznak és hajtanak végre döntéseket. Ugyanakkor a demokrácia több mint önrendelkezés. A demokráciához alapvetően hozzátartozik az emberi méltóság és az emberi alapjogok. Ahol ezeket tiszteletben tartják, ott nem fogják az igényeket és szükségleteket figyelmen kívűl hagyni. A demokrácia lényegéhez az is hozzátartozik, hogy mindenki maga döntheti el, mik az érdekei.
A döntéseknek hatalmi viszonyoktól független megbeszéléseken kell születniük ahhoz, hogy ne a többségi döntésre irányuljanak, hanem a valóság feltárására, így elkerülhetők a formális demokratikus döntésmechanizmusok. Szavazással csak végső esetben érdemes élni. A kisebbséget nem szabad formális demokratikus eljárással a sarokba szorítani. Mindez azt célozza, hogy a döntéseket valamennyien tudják vállalni. Ezt hívják liberális demokráciának. Ennek előfeltétele az, hogy mindenki lássa, a határozatot részben ő hozta, véleményére mindenki figyel.
Az ember ne a pénz, a közalkalmazotti státusz miatt legyen tanár, és mint tanár ne legyen túlfizetve, például egy 25 éves egyedülálló tanárnő ne keressen többet, mint egy 50 éves, családos szakmunkás. A tanárok ne érezzenek indíttatást arra, hogy résztvegyenek a lakosság közszolgálatiság útján történő kollektív kizsákmányolásában. (Az életpályamodell lényege: az állam gondolkodásmentes parancsvégrehajtókat alkalmaz pénzért arra, hogy a polgárok egymást korlátozzák szabadságukban, kifejezve ezáltal az állam [a vezetők] mindenhatóságát.) A rendelkezésre álló pénzt a szükségletek szerint kell elosztani. A tanárok fizetéstüket maguk határozzák meg, nem felbérelt, hanem szabad emberek módjára. Ehhez szükséges a feltétel nélküli alapjövedelem bevezetése, ami megszünteti az emberek kiszolgáltatottságát.
A szülők teljesen szabadon választhassanak iskolát, és annak kormányzásában is részt vehessenek. Az állami iskola tanára állami hivatalnok és mint állami hatóság cselekszik, például az érdemjegy osztogatásával. A szabad, demokratikus iskolában a pedagógiai munka áll a középpontban, amihez a szülők is hozzászólnak. A szabadság velejárója a szabad vita, a konfliktusok felvállalása, ami akár az iskola szakadásához és egy csoport kiválásához vezethet, szabad emberek közösségében ez is előfordulhat. A szabadság kétségkívül kényelmetlen. Komfortosabb ha mindent az állam ír elő, nem kell gondolkodni csak utasításokat végrehajtani. Ugyanakkor az adatok azt mutatják, ha valami állami feladattá válik, a költségek 50%-al nőnek. Az önkormányzatiság nemcsak a szabad szellemet juttatja érvényre, hanem olcsóbb is.
Sokkal jobb eredmények érhetők el azzal, ha a tanulók azt csinálják amit maguk akarnak. Tehát ha nem akarnak, akkor ne tanuljanak matematikát? A szabad szellemű felfogás szerint éppen ez lenne antidemokratikus hatású, mármint hogy az ifjú 16 évesen pályát választ. Ha azt akarjuk, hogy nagykorúvá válva képes legyen szabad döntéseket hozni, akkor egyrészt szükséges kitolni a tanulóéveket a beérésig (ami inkább 25 év körül, mint 18 évesen következik be), másrészt ezalatt mindenkinek mint jövőbeni választópolgárnak a legkülönbözőbb szakterületek alapjait (így a matematikát is) meg kell ismernie. Ellenkező esetben teljesen kiszolgáltatottá válik a szakértők uralmának, ami nem történhetne meg egy demokráciában. Éppen ezért a specializációt a legvégső időpontig ki kell tolni. Az ember nem tud dönteni abban, amit nem ismer, tehát a diák sem abban, hogy tanuljon-e matematikát vagy sem? Visszatérve a kiinduláshoz: nem lehet hatalmi intézkedéssel elrendelni valamely tantárgy, példánkban a matematika tanulását sem, ha jó eredményeket akarunk elérni. Ezért a tanár feladata felhívni a figyelmet a tantárgy jelentőségére, így az létjogosultságot nyer a diákok szemében.
Az osztályozás és a buktatás a kiválasztás és a fegyelmezés eszköze. Amennyiben eleget akarunk tenni a széles rétegek reményeinek, és nem akarunk előjogokat biztosítani a jómódúaknak, akik megengedhetik maguknak a különórákat, akik eleve jobban indulnak az életben, akkor szakítani kell a buktatásnak és kiválasztásnak az osztályozáson át történő tradíciójával. Amennyiben a tanár egy bizonyos társadalmi osztály fogalmaival operál, akkor egy meghatározott csoport gyerekeinek a pártjára áll, és állami hivatalnok módjára kiszorítja a többieket az oktatásból. Ugyanezt teszi, amikor a házifeladat esetében számol a szülők segítségével. (A házifeladat eleve kerülendő lenne a gyermek egészsége érdekében.) Az osztályozás a nyílt konkurenciahelyzet rendszere, a becsvágy és a stréberség generátora, neurotizáló elem. Az érettségi vizsgarendelkezéseinek pszichológiai hatásai eltűntetik a készségekből fakadó érdeklődést, és az előírtaknak való megfelelés kényszere lép a helyébe.
Az egésznapos iskolának csak úgy van értelme, ha egyfajta diákbirodalom jön létre teljes körű autonómiával. Az önrendelkezésnek mindig valós igényekre kell irányulnia, máskülönben puszta játékká válik.
Az iskolában nem a tanár tanít, hanem a gyermek tanul. Az iskola feladata a tanulási készség kibontakozását biztosítani, óvni, táplálni, motiválni. Ebből a szempontból döntő az iskola előtti időszak. Minél többet játszhat óvodás korban a gyermek, és minél kevésbé vesszük igénybe gondolatilag, annál szívesebben fog tanulni az iskolában. Ezért a óvoda egyetlen célja az, hogy a gyermek számára biztosítsa a játék lehetőségét. Másrészt az óvodai nevelés bizonyos fajtái, amelyek például feltételezik a belső fogalomalkotás képességét, politikai veszélyt rejtenek magukban, mivel a gyermeket arra szoktatja, hogy idomításra reagáljon, ahelyett, hogy belátással fogja fel a dolgokat.
Az egyetemen és a főiskolán szerzett tudás teljességgel használhatatlan a tanítás szempontjából. Amikor az ember elkezd tanítani, akkor kell felépítenie önmagát, mint tanárt. Sajnos az az általános elképzelés, hogy az iskolának képességeket és magatartásmódokat kell kialakítania. Amennyiben ez a nézőpont politikai programmá válik, az jelentősen roncsolja a társadalom szövetét. Az a nézet, hogy az államnak kell előírni szabványosított vizsgákat államilag szerkesztett tantervek alapján, odáig fajult, hogy ma már az érettségi feladatokat központilag írják elő, és minden tanulót egyazon séma szerint értékelnek. Ezt nevezik igazságos rendszernek, mely szabályozza az egyetemi felvételt. Ez a rendszer megköveteli, hogy mindenki ugyanazt tanulja, van tehát egy anyag, amit a tanár egy életen át egyformán tanít. A rendszer egyforma esélye az egyforma felkészítésen alapul. Így lesz generációknak egyforma (egységesített), tehát értéktelen műveltsége. A tudás egyformasága ugyanis azt jelenti, hogy az embereknek nincs mit közölniük egymással, hiszen mindenki ugyanazt tudja. Eljutunk tehát a kommunikációs entrópia problémájához. A legfontosabb azonban az, hogy az egyformán informált társadalom politikailag könnyen irányítható. Ha nem látszatdemokrácia a cél, akkor le kell mondani a teljesítmény központi normatívájáról, az állami tantervről, és individualizált tudásra kell törekedni.
Szerkesztett részlet a Waldorf című írásomból.
Link
André Stern, Gerald Hüther