A moszkvai lány

A lány váratlanul tűnt fel. Kitűnően volt öltözve. Arca nem látszott a félhomályban, de hangjából rögtön tudtam, hogy átlag feletti intelligenciával rendelkezik. Bemutatkozott, majd arra kért tartsak vele egy darabon. Arra gondoltam, milyen bizalomgerjesztő ez a fiatal nő, esetleg ugyanúgy gondolkodik mint én, hangulatokból és mozdulatokból következtetni lehet a személyiségre. Nem gondoltam semmi rosszra, nyilván itt tanul az egyetemen, tehát ismer engem. Az egyetem egy kilométeres körzetében születtem, lakom, és dolgozom, ebben az egy kilométeres sugarú körben töltöm életem nagy részét. Nem nagy kerülő, vele tartok. Ahogy haladtunk, a szemben jövőket figyeltem. Ez az ember, mondtam a lánynak, jó, ez az ember rossz, és hadd magyarázzam meg önnek, hogy az egyik ember miért jó, és miért rossz a másik. De miért mondom önnek, hogy az az ember jó, a másik meg rossz! Lehet, hogy ez nem is érdekli önt. Engem viszont állandóan érdekelnek e jellemfurcsaságok. Éjjel-nappal foglalkoztatnak ezek a gondolatok: ez az ember jó? Ez az ember rossz? Miért jó az? Miért rossz ez? Ha ismerné őket akkor tudná, hogy az az ember, mely az imént haladt el mellettünk rossz, amelyik pedig most jön szemben, ugyanilyen biztosan megtudná mondani, hogy jó. Most azonban semmit nem tud róluk. Az ismeretlenség lehetetlenné teszi annak megállapítását, hogy az illető jó-e vagy rossz. A világ, mint tudja, mondtam, lehetőségvilág, a lelkek lehetőséglelkek, amint a filozófiák is lehetőségfilozófiák. Mindannyian lehetőségekben gondolkodunk. Az idegen lány nem csupán érdeklődőnek látszott, ami az embereket illette, hanem jártasnak is bizonyult a témában, mint kiderült szakember volt a személyiségfejlődést illetően. A lány a lélekből magából idézett, és nem a lélekről írt művekből. Egyre inkább kedvemre való volt ez a találkozás. Az emberek után a művészetekről beszéltünk, irodalomról, zenéről. A lány magyar tudása rendkívüli volt, de a kiejtése mégis egy külföldié. Orosz lehet gondoltam. A lány bármilyen okból is, és a lányoknak női okaik vannak, tett még egy sétát lefekvés előtt; érdeklődése az alkonyat, vagy épp a Nagyerdő sajátosságai iránt, gondoltam, kivitte őt a kollégiumból. Egy pillanatig sem gondoltam semmi rosszra. Miután Gogolról beszéltünk, hogy orosz volt-e vagy ukrán, esetleg egyik sem, a politikára terelődött beszélgetésünk. Újfent megállapítottam, hogy két intelligens ember beszélgetésének természetszerűleg mindig a politikánál, a politikumnál, a tiszta értelem alfájánál és omegájánál kell kikötnie. Itt mutatkozott meg igazán partnerem magas intelligenciája. Teljesen világos, gondoltam magamban, itt egy nő beszél. Ami mondandója a demokráciáról volt az rám, aki tökéletes hallgatóság vagyok, a legnagyobb benyomást tette. Ez a lány tudta, hogy mi a demokrácia, hogy az állam ma micsoda, de főleg, hogy az ifjúság és az állam, a jövő és az állam, itt nálunk és ott náluk micsoda. Ő moszkvai mondta, beszélt a Pussy Riot-ról, az egész európai, de a teljes világpolitikát is mesterien világította meg, úgy, hogy a csodálatomat váltotta ki. Ekkor már a stadion mellett álltunk. Itt kért a lány, hogy vezessem ki az erdőből, mert elveszítette a tájékozódását, én pedig teljesítettem kérését. Fájt a gondolat, hogy talán utoljára látom. Aznap éjjel az orosz konzulátuson egy fiatal nő öngyilkos lett. Mint mondják egy férfi miatt. Mások szerint Szibériába akarták deportálni.


Műértelmezési kísérlet
Thomas Bernhard: A francia attasé (Egy innsbrucki kereskedő fiú bűne, 190. oldal. Kalligram, 2012.)

Tusnádfürdő

Olyan ez neki, mint a másiknak Nürnberg volt. Mindent elmondtak már, alább összegyűjtöttem a legfontosabbakat. Ott terpeszkedett, nézzék meg a képeket, mint egy szürkemarha, öntelt illiberális baromként, aki csak hajtogatja a magáét rögeszmésen, gondolkodni már teljességgel képtelen, csak tör előre, amíg össze nem rogy holtan. Teteme még sokáig fog bűzleni.


Orbán Viktor

Tamás Gáspár Miklós

Eötvös Károly Intézet

Benito Mussolini

Szelényi Iván


Saját írásaimból a témában:

A jövő elkezdődött - készült 2010 nyarán.

Átmenet - készült 2011 nyarán. 

Nemzeti paranoia

A magyar nép különlegessége abban áll, hogy úgy szokták szolgasorba süllyeszteni, hogy a börtönfalat maga építi saját magának. Ezt hívják errefelé szabadságharcnak. Miről is van szó? A realitás helyett az autoritásról, arról hogy a magyarság meghatározó részének szüksége van arra, hogy valaki megmondja nekik, hogy a dolgokról mit gondoljanak. Ez adja nekik a biztonságérzetet, a valahová tartozás tudatát. A miniszterelnök nemzeti paranoiát szított demagógiájával, mely szerint Brüsszel és a nemzetközi baloldal el akarja pusztítani Magyarországot, az egyházat és a vallást. Elhiszik magukról, hogy ők a jövő, egy új korszak élharcosai. Azokat, akiket baloldali függetleneknek szoktak mondani, elitista kísérletezőknek minősítik, önmagukat pedig néppártinak és demokratának. Én viszont egyáltalán nem így látom. Inkább mondható a Fidesz kitérésnek, holtágnak, semmint a jövőnek. Úgy tekintek az úgynevezett baloldali függetlenekre, mint akik a világfejlődés fő irányában, fő sodrában haladnak, a miniszterelnökben pedig, aki népszerűbb és aki a szó kommerciális értelmében tör még nagyobb népszerűségre a populizmus kreatúráját látom, a populizmus viszont egyáltalán nem demokratikus, hanem inkább a tömegek manipulálásának egyik módja. De nem a népszerűség a lényeg. Akár az eszmeiséget, akár a világtársadalom fejlődésmenetét nézzük, az említett kis csoportok képviselik a főáramot, a jövőt. Új tartalom, új formában. Ők nem tűrik, hogy bárki is irányítsa őket. Ma még a magyarok többsége számára a miniszterelnök alkot ítéletet a jelenségekről. Ezért van az, hogy kénye-kedve szerint manipulálhatja az emberek életét, és ezért rohad az ország a saját szarában. De nem lesz ez mindig így.


Ronald Sukenick után szabadon.

Kertész Erika

Egy régebbi írásom 2011-ből.


40 éves a Debreceni Jazznapok. A 40 év csúcsa az 1980-as évek első fele volt fesztivál jellegével, különös hangulatával. A szabad világ levegőjét hozták el számunkra a nyugati formációk. Hippi korszakot idéző nyugati vendégek, világsztárok, budapesti rokonok, pótágy, jazznapok. A Tátrai-Török Tandem szenzációs koncertjei (ködös információk) ma is aktuálisak lehetnének. Spontán hajnali tüntetés, brutális rendőr roham, jazznapok. Pege Aladár mint jelenség, szólókoncert húsz ember előtt, a világhírű kiröhögése, a műsor félbeszakítása Pege intelligens, de határozott rendreutasításának idejére.

40 éves a Debreceni Jazznapok. Ebből az alkalomból érdekes és kiváló programmal állt elő a neves rendezvény; kiemelt vendég Szakcsi Lakatos Béla. A helyszín megválasztása variációjában új volt, és mindenképpen megtartandónak vélem. [Ez sajnos nem így lett.] A műsorfüzet válogatást ad nemcsak az idei választékból, hanem az elmúlt 40 évről is; érdemes eltennünk emlékbe, újabb 40 év múltán becses kincs lesz. A füzet Turi Gábor kiváló munkája. Mint minden helyi kiadvány, így ez sem mentesülhetett Kósa Lajos bevezetőjétől és fényképétől. Megadja a ritmust, de mi nem táncolunk. Az idén sajnos csak belepillantani tudtam a műsorba. Szakcsi, mit mondhatnék mást? - zseni. Vasvári Pál húrproblémákkal küszködött. Wesser Patrik nagyszerű dobolását próbáltam összevetni az apró Borlai Gergő játékával, akit egykor zuglói otthonában volt szerencsém hallani, de ilyen távlatból letettem róla.

Egy előadáson tudtam teljes egészében ott lenni. Kertész Erika és Rátonyi Róbert fantasztikus koncertet adott. Rátonyi briliánsan zongorázik, a legnagyobbak közé tartozik. Kertész Erika visszafogott személyisége, bája, intelligenciája, búgó hangja, mely ha kell tud kemény vagy érces lenni, lenyűgöző. A délutáni beálláshoz képest ("nem túl hangos?") teljesen új, különösen odaillő, vagyis a zenéhez, a terem méretéhez és hangulatához, a közönséghez, és önmagához illő ízléses öltözetben jelent meg. A cipő nélküli fellépés meghitté, barátivá, otthonossá tette a koncertet e kisebb teremben, mely zsúfolásig megtelt; sokan álltak. Az ajtónak dőlve jól láthattam a mozgást, mely csekély volt, minimális cserélődéssel. Az előadás szó szerint lenyűgözőnek bizonyult. A vastapsot követő ráadásnál kis fáradtságot éreztem, kitűnő volt, de már a földön álltunk. A fergeteges tapsvihar után dedikált lemezt lehetett venni egy kis asztalkához telepedő művésznőtől, de senki nem ment oda. Maloschik Róbert hiába tett meg mindent, a közönség pillanatok alatt távozott. Ha mégis meggondolnák magukat, itt pótolhatják a mulasztást.


Kertész Erika

Missing

Férfiak Klubja

Kisgyerekek beszélgetnek:
- Ki az, aki utálja Mátét?
A többség fölteszi a kezét. A többi szétnéz, majd szintén fölteszi a kezét. Egyedül a fiam nem.
- Te nem utálod Mátét?
- Nem.
Otthon:
- Nem lehet jó, ha valakit utálnak. Mátét mindenki utálja, még Ákos is (a barátja). Miért utálják?
- Nem tudom.
- Én nem szeretném, ha mindenki utálna.
Neki is nehéz élete lesz, ő sem áll be a tömegbe. A többség tudatát a csorda határozza meg. Ezért lettem emberkerülő. Egyetértek Huysmans különcével, aki szerint "a világ nagyobbrészt hetvenkedő hencegőkből és hülyékből áll". Ez különösen igaz a férfiakra, akik számomra elviselhetetlenek. Nos ennyi bevezető után talán érthető ellenszenvem a Férfiak Klubja nevű formációval szemben. Facebook oldaluk olvasása számomra nyilvánvalóvá tette, hogy látens homoszexuálisokról van szó, akik konzervatív világnézetüknek köszönhetően elutasítják önmagukat. Nevetséges és kínos mindaz, amit összehordanak a férfiak csodálatosságáról. Honlapjukon a "kezet rá" kattintás is az előzőket igazolja. Nemcsak ostobság, de bizonyíték is egyben, hiszen akiknek gondjuk van férfiasságukkal, mind a kemény kézfogás bajnokai. Clin Eastwood-ot hozzák fel férfi példának, akinek hét gyereke van öt nőtől. Ennyit nőtiszteletükről és a család fontosságáról. Tudatformáló mozgalomról van szó, konzervatív kísérletről a férfitársadalom visszaállítására, az utálkozás (kirekesztés) és az erő kultuszának helyreállítására. Legyen a világ újra a férfiak klubja, mert félnek a férfihatalom hanyatlásától. Nem tudják szegények, hogy félni nem férfias dolog.

Mentők

Szilvási Endre - Klenk-Sipos Rita: 90 nap a mentők közt. Well Print Kiadó, 2013.


Szubjetív recenzió


Egy határozottan szubjektív képes riportkönyv; olvasom. Egy objektívvel a kézben lehetünk szubjektívek, a jó fotók mindig azok. És Klenk-Sipos Rita fotói nagyon jók. A szöveg viszont, mely beszélgetésnek van álcázva, nem is annyira szubjektív, mint inkább én központú monológ. Fárasztóak a folyamatosan önismétlő mondatok a szerző megpróbáltatásairól. Tudom, szép nőnek lenni megpróbáltatás. Feladat. Fel kell nőni hozzá. A könyv mindemellett érdekes, tanulságos, informatív. Ha nem szakítanák meg minduntalan az önmutogatás képei, izgalmas is lehetne; lebilincselő. Mint az a fejezet, ami a lezuhant mentőhelikopter túlélő orvosának, Hőnyi Péternek az elbeszélését tartalmazza. Szubjektív leírása egy tragédiának, önmutogatás nélkül. Klenk-Sipos Rita láthatóan nincs tisztában a halál fogalmával. A halál azon a határon van túl, ahonnan nincs visszatérés. Ha visszajöttünk, akkor egészen biztos, hogy nem léptük át ezt a határt. Furcsállottam az eutanáziáról kifejtett nézetét, melyben minden nézőpont szerepet kapott, csupán az érintetté nem. A könyv első felében állandó visszatérő elem, hogy a magyarok nem tudják mikor kell mentőt hívni, sok esetben teljesen feleslegesen telefonálnak értük. Ez minden bizonnyal így van, ám van az éremnek egy másik oldala is. Nem igazán akarnak kijönni. No persze nem mindegy, hogy ki és honnan telefonál, mert ez is számít. Érdekes világ a miénk. Később az újraélesztés heroikus feladata áll a középpontban. Láttam már néhány újraélesztést, mind sikertelen volt és egyik sem tartott öt percnél tovább. Igaz, nem mentősök végezték, hanem klinikai orvosok az intenzív osztályon. Más: a Debrecen Plaza előtt elütöttek egy 17 éves lányt. A kiérkező mentősök megpróbálták újra éleszteni, hiába. A helyszínre érkező édesanya nem engedte letakarni, ő folytatta az újraélesztést, orvos lévén tehette. Félóra múlva bevitték a lányt az intenzívre. Amíg kómában volt, mindenki az anyát szidta, mire volt ez jó, kellett ez; ez kellet? Kilenc hónap után a lány magához tért, lassan felépült és leérettségizett. Barátja, aki jelen volt a balesetnél, azóta a férje. (Lásd még ezeket az eseteket is.) Klenk-Sipos Rita örömünkre a tizenötödik fejezetben láthatóan és jól érzékelhetően felnő a feladathoz, igen ez amire végig vártunk, lendületes leírás a valóságról. Semmi bulvár, kevés hős, általános nemtörődömség. Nem a mentőben, a kórházban. A könyv végére világossá válik, hogy a mentők között eltöltött 90 nap alatt a szerző tudásban sokat gazdagodott, és ebből számunkra olvasók számára is sokmindent át tudott adni. A könyv végén életmentő tudásként Hetzman László az újraélesztés alapszabályait ismerteti. Befejezésül még egy történetet mesélek el. Itt történt, ahol most is írok, a könyvtárban. Néhány méterre tőlem egy lány halk, majd egyre hangosabb, hátborzongtató nyüszítésbe kezd. Mindenki dermedten nézi, a borzalom lebénít mindenkit. Ketten végre odasietnek, természetesen nők, mire a lány feláll és szó szerint elhajítja őket. Már Hildegard von Bingen kikelt az ellen, hogy ördögűzéssel gyógyítsák az elmebetegeket, az epilepsziát vagy bármilyen más betegséget, ám tud a negatív energiákról is. Ez az opció mint lehetőség nem könnyíti meg a dolgom. Odalépek a lányhoz (akit se azelőtt, se azóta nem láttam), hogy lefogjam. Ahogy hozzá érek belém markol és irtózatos erővel a falhoz vág. Ez még többször megismétlődött mire letepertem és a földön lefogtam. Az említett két nő ekkor a segítségemre siet. Közben a könyvtár személyzete kihívta a mentőket. A lány láthatóan nincs magánál. Epilepsziás roham - mondják. Az üvegfalon át látom, megérkezett a mentőkocsi. Bejönnek a pultnál kérdik merre? Hátulról intek nekik, néhány szóban elmondom mi történt, ők ellátják majd elviszik a beteget. Az eseményt mintegy harminc ember nézte biztos távolból. Szinte valamennyien orvostanhallgatók voltak.