A felejtés civilizációja

Az emberiség történetében elmúlt egy korszak, egy emberi magatartás végérvényesen eltűnt. Az ember ámulatáról van szó a teremtés felett, ez az ami elmúlt, az élet feletti csodálkozás múlt el, és ezzel együtt az élet tisztelete is. Az új idő a gyilkosság korszaka. Ma a gyilkosság nem kihágás, hanem a másik élőlénnyel szembeni természetes magatartás. A kapitalizmus lényegéhez tartozik a versenyképtelenek pusztulása. A kapitalizmusban aki nem sikeres az elbukott. A gyilkosság tehát mint létszemlélet, mint kortünet jelenik meg. Gyilkolás mindig létezett, a rendszerré vált gyilkolás azonban új dolog. Gyilkolás mellett normális hétköznapi élet, ez új találmány.

Az élet leértékelődésének, az egzisztenciális hanyatlásnak az oka a történelmi tapasztalatból származó katartikus tudás elhárítása. Korunk embere számára egyetlen érték létezik, a szenvedéstől mentes élet. A szenvedés nem is olyan régen még az emberi sors megélését, a lét fájdalmát jelentette, a legmélyebb tudás forrásának tekintették, ami nélkül alkotás nem képzelhető el, semmiféle emberi mű nem jöhet létre. Az ember a szenvedéssel együtt a valóságtól is megszabadult. A feledés civilizációja ez, ahol a mosoly vicsorgássá torzul. Nem szenvedünk, de boldogtalanok vagyunk. A boldogság gondolata a teremtéssel rokon gondolat, nem nyugalmi állapot, nem egyenlő a békességgel. Ellenkezőleg, a boldogság a legsúlyosabb belső küzdelmet rója az emberre, azt hogy roppant igényei mértéke szerint elfogadtassa önmagát önmagával. Az embernek vissza kell találnia önmagához, személlyé, individuummá kell válnia, hogy megmentse a lelkét. Nincs boldogság szenvedés nélkül.


Kertész Imre után szabadon.