Álom

Arról álmodom, hogy hajléktalan vagyok. A kormány éppen ingyenlevest oszt. Állok a sorban, korog a gyomrom, ebből tudom (csak ebből), hogy élek, gyűlölöm a világot, azon belül is Magyarországot, konkrétan az országom vezetőit, azt a fasz kormányzót meg a szopós szájú macáját, aki itt elégedetten lögyböli ezt a löttyöt, mellette az a nagy seggű picsa, frakciótag vagy kormánymegbízott vagy mi a fasz, a hidegtől úgy remegnek a bordáim, hogy majdnem széjjelesem, nem tudom, mi vagyok én és mi a remegés, remeg a kezemben a fémtányér, a zöld pamutkesztyűből kilóg az ujjam, a fekete keretes elsárgult körmöm; ahogy közeledek a kondérhoz, szívom magamba a gőzölgő, párás bablevegőt, és akkor elkezdenek rázni. Felébredek, rendőrök kiabálnak, álljak fel, ne aludjak, itt nem lehet élnem. Takarodjak az elkülönítő táborba.


Esterházy Péter után szabadon. Esti, 198. oldal. Magvető, 2010.